“Hej de minek ez az álom,
ha úgysincs maradásom?”

Álmomban a naturista uszodában voltam, és találkoztam E. Lacival, aki szeretôm volt, s akit talán tudtam is volna szeretni, ha nem vagyok ennyire fegyelmezett. (S aki egy hideg januári este mondta meg, hogy nem jön többet.) Meztelenül voltunk, és a szaunában szeretkeztünk. Nyúltam feléje – de nincs maradás az álomban -, s csak a macskákat kaptam, akik már a reggeli reményében dorombolva buccolták a fejemet. Elpityeredtem.

“Álom, álom, álom,
ha megfoghatnálak,
összekötöznélek,
s a Dunába löknélek.”

Aztán felkeltem, és megetettem a kosztosokat. Elvégre a mai világban az is szép, ha két macska szereti az embert. Legalábbis reggeli elôtt.

(az idézetek egy cigány kesergôbôl vannak)

Varró Danitól

Volt egy úr, lakhelye Mozambik
Fenéken harapták a zombik
Kérdezék: nagyon fáj?
Azt mondta: ugyan már!
Eleve volt is már azon lik.

Három napja ezen röhögök:

Tegnap este a feleségemmel üldögéltünk a nappaliban. Azt mondtam neki:
“Nem akarok vegetatív állapotban élni, amikor valamilyen géptől meg
palackból csordogáló folyadéktól függ az életem. Ha ilyenre kerül a sor,
húzd ki a dugót.”
Felállt, kihúzta a tévét, és kidobta a sörömet. Ribanc…

Hülye pinamagazin hülye nyári horoszkópja (miért kell nekem kotorászni a kolléganôm fiókjában, és minden hülyeséghez hozzányúlni?):
“Ráadásul az új viszonyban fontos szerepet játszik majd a pénz, mert lehet, hogy választottadat neked kell egy darabig eltartani.”
Alig várom…

Egy ismert roma civilszervezet egy foglalkoztatási közalapítványtól pénzt kapott tíz roma fiatal foglalkoztatására. Tíz tehetséges cigány ifjút verbuvált össze e szervezet. Köztük D-t, az ismert leszbikus lányt, és S-t, a helyes cigány fiút. A fiatalok a szabadidejüket is rendszeresen együtt töltötték, bulizni jártak, filmet forgattak és mindenféle érdekes dolgot csináltak. S. barátnôje pedig összebarátkozott D-vel. Khmm, hogy is mondjam: nagyon összebarátkozott. S.-nek persze ez tetszett, azt hitte, a leszbikus lámúrba majd ô is beszállhat.
De nem így lett.
S.-nek végül ki kellett költöznie a közös albérletbôl, átadva ágyát D-nek, a szép leszbikusnak.
Sokáig röhögött rajta a város.

Ennyit vitt el a kolléganôm egy háromnapos fürdôhelyi kirándulásra a kislányával. Vitt ezentúl 4 bjutiboxot, 4 nadrágot, több tucat trendi bikinit, hozzá természetesen strandszoknyákat. Fülbevalókat és nyakláncokat, minden bikinihez egyet-egyet. Nagyon szeretem ôt, de ôszintén, nem tudom, mit gondolnék róla, ha éppen elôttem lejtene el. Egyszer, amikor a lábtörésem után még nehezen tudtam járni, elvitt autóval. Nem nagyon szeretem a közlekedésnek ezt a módfelett környezetszennyezô módját. Ülök mellette az autóban, és azt látom, hogy majdnem elütött egy motorost. Erre kinézett az ablakon, rámosolygott a srácra, és édibédi hangon azt mondta: bocsika, bocsika.
Na jó, most kihúzom a fiókjait, és megszemlélem a sminkcuccait.

Énértem még egy férfi sem hagyta el a családját. Miattam senki nem rontotta el az életét. Minden kibaszott csillag hiánytalanul ragyog az égen, mert még egy icipicit, egy kis kripli béna bolygócskát sem hoztak le nekem.
Egyszer menjek férjhez! Majd jól megkeserítem az életét. Fúria leszek, féltékeny. Minden pillanatával el kell számolnia. Eltiltom a barátaitól. Elveszem a pénzét. Szexuális rabszolgát csinálok belőle. Minden este hisztériázni fogok. Sőt bántalmazom. Egy nap hússzor felhívom a munkahelyén. És negyvenszer megkérdezem, hogy szeret-e, és hogy szerinte kövér vagyok-e, és jól áll-e ez a ruha, és, és…
Csak egyszer menjek férjhez.

A férfiak három dolgot tudnak csinálni: háború, kártyaadósságot és gyereket – hangzik el többször Szabó Magda Régimódi történetek címû regényében. És még egy dolgot tudnak még: lejmolni. Tarhálni vagy “fándrézingelni”, mindegy, csak valamit kapjanak, valamit, amit soha nem kell viszonozni. Volt férfi – elég sok -, aki kölcsönkért, és soha nem láttam . Volt, aki a kapcsolati tôkémet akarta. De ez a legutolsó, szerencsére csak online kalandom, volt a legrosszabb. Makkai Viktor ugyanis a szívemet akarta.
Még a Fekete Lyukból ismerem, abból a legendás alternatív szórakozóhelyrôl, ahol a rendszerváltás elôtt gyülekeztek a furcsábbnál furcsább emberek, amirôl ma már dokumentumfilmek készültek, s akkor, a 80-as évek végén egy 17 éves lány számára maga volt a lázadás és polgárpukkasztás csimboraszója. Akkoriban szeretôm volt a fiú, mert akkoriban még voltak szeretôim. Akkoriban – az ô emlékei szerint – szerelmes is volt belém, mi több, járni akart velem, de én még túlságosan élveztem, hogy enyém a világ. Szeretném néha ezt a 17 éves lányt, aki voltam, újra megkeresni, de már nem lelem.
Nos, Viktor talán szerelmes volt akkor belém, talán nem, és talán most, 35 évesen él benne ez az emlék, s él benne valami túlidealizált, romantikus kép rólam.
Elôször csak ezért nem akartam vele találkozni.
De csak gyûltek a levelek a postaládámba. Hogy mennyire szeret, s szeretne, éretten is, s elkezdtem vágyódni utána. Hiszen jó lenne néha csukott szemmel elmerülni egy másik emberbe. Csak így történhetett meg, hogy veszni hagytam az éleslátásomat, csak így lehetséges, hogy azt hittem, ennek az embernek csak a közös gyerek s a gazdasági összefonódás tartja csak össze a házasságát. Ó én balga, hogy mi nôk milyen módfelett vakok tudunk lenni! Hogyan is ábrándozhattam egy pillanatra is bármirôl ezzel a férfival kapcsolatba! Hiszen a szeretôk jussa kevés, pipettával csöpögtett érzelmek, attól függôen, éppen hogyan áll a házassága szénája . Láttam magam elôtt minden pillanatot, ahogy az órájára néz szeretkezés közben, hogy idôben hazaérhessen, ahogy mindenre csak azt mondja, hogy “de drágám, értsd meg, nekem családom van”, láttam magam elôtt az egész kibaszott kapcsolatot, láttam magam elôtt, ahogy pöffeszkedik két nô szeretetében, ahogy egyiknek sem ad semmit, csak fosztogat és pusztít, ahogy háborút, kártyaadósságot és gyereket csinál.
És akkor vettem egy nagy levegôt, és nemet mondtam.
Mert ez az adományom megvan, hogy nemet tudok mondani.

“Pacsirta utca negyvenhárom
ide költöztünk, én és a családom.”

- Ez nem család, ez egy klán – mondta Örkény leendô felesége s mára már gyermekeinek anyja, Kriszta, amikor elôször részt vett egy “szûk” családi eseményen. Beleszülettem egy nagy, összetartó, makacs kálvinista, polgári fehér családba, ahol a különbözô behin-kórságok bôséggel fellelhetôk, úgy mint isten, család, haza. Érdekes neveink vannak, mivel a magyarságtudat módfelett fontos dolog nálunk.

“Öreganyám a hatszoros
Kiváló traktoros
Az ô férje a nagyapám
Náci-fasiszta veterán.”

Mert az volt, a nagyapám egy erôszakos, autoriter fasz volt, istenítése máig nem szûnt meg létezni, én vagyok az, aki alkalmasint elvégzi a sírján a szükségletét – egyébként is vonzódom a polgárpukkasztáshoz.
Nos, mivel a nagyapám bôsz magyar is volt, az öt gyermekének a következô neveket adta:
Ildikó, Botond, Turánka, Ividô, Édua.
Aztán így az unokák:
Örkény, majd jövök én, Szabolcs, Uzonka, Borsa, Boglárka, Keve, Bíbor, Koppány, Csanád.
S az apróságok:
Bátony, Merse, Hanga, Kartal

“Dédi szegény a spájzba zárva,
Mert szükségünk van a nyugdíjára.”

Egy fehér, polgári, népnemzeti családban nem illik beszélni dolgokról. Van, amirôl soha nem szabad beszélni. És ha én, mind közül a legszókimondóbb, mégis kimondtam a kimondhatatlan, csak sápadtan pisszegtek.

“Szánom-bánom, hülye a családom.”

(idézetek: Prosectura, ezredfordulós punkzene)

Nagydarab rendszergazda a folyosón:
- Kurva OSX, aki, kitalálta, azt is korbáccsal kéne kikergetni a vilából.
Vendégrendszergazda idônként hátrahajtja a fejét és vakargatja.
Huh, itt minden a feje tetejére állt.