A férfiak három dolgot tudnak csinálni: háború, kártyaadósságot és gyereket – hangzik el többször Szabó Magda Régimódi történetek címû regényében. És még egy dolgot tudnak még: lejmolni. Tarhálni vagy “fándrézingelni”, mindegy, csak valamit kapjanak, valamit, amit soha nem kell viszonozni. Volt férfi – elég sok -, aki kölcsönkért, és soha nem láttam . Volt, aki a kapcsolati tôkémet akarta. De ez a legutolsó, szerencsére csak online kalandom, volt a legrosszabb. Makkai Viktor ugyanis a szívemet akarta.
Még a Fekete Lyukból ismerem, abból a legendás alternatív szórakozóhelyrôl, ahol a rendszerváltás elôtt gyülekeztek a furcsábbnál furcsább emberek, amirôl ma már dokumentumfilmek készültek, s akkor, a 80-as évek végén egy 17 éves lány számára maga volt a lázadás és polgárpukkasztás csimboraszója. Akkoriban szeretôm volt a fiú, mert akkoriban még voltak szeretôim. Akkoriban – az ô emlékei szerint – szerelmes is volt belém, mi több, járni akart velem, de én még túlságosan élveztem, hogy enyém a világ. Szeretném néha ezt a 17 éves lányt, aki voltam, újra megkeresni, de már nem lelem.
Nos, Viktor talán szerelmes volt akkor belém, talán nem, és talán most, 35 évesen él benne ez az emlék, s él benne valami túlidealizált, romantikus kép rólam.
Elôször csak ezért nem akartam vele találkozni.
De csak gyûltek a levelek a postaládámba. Hogy mennyire szeret, s szeretne, éretten is, s elkezdtem vágyódni utána. Hiszen jó lenne néha csukott szemmel elmerülni egy másik emberbe. Csak így történhetett meg, hogy veszni hagytam az éleslátásomat, csak így lehetséges, hogy azt hittem, ennek az embernek csak a közös gyerek s a gazdasági összefonódás tartja csak össze a házasságát. Ó én balga, hogy mi nôk milyen módfelett vakok tudunk lenni! Hogyan is ábrándozhattam egy pillanatra is bármirôl ezzel a férfival kapcsolatba! Hiszen a szeretôk jussa kevés, pipettával csöpögtett érzelmek, attól függôen, éppen hogyan áll a házassága szénája . Láttam magam elôtt minden pillanatot, ahogy az órájára néz szeretkezés közben, hogy idôben hazaérhessen, ahogy mindenre csak azt mondja, hogy “de drágám, értsd meg, nekem családom van”, láttam magam elôtt az egész kibaszott kapcsolatot, láttam magam elôtt, ahogy pöffeszkedik két nô szeretetében, ahogy egyiknek sem ad semmit, csak fosztogat és pusztít, ahogy háborút, kártyaadósságot és gyereket csinál.
És akkor vettem egy nagy levegôt, és nemet mondtam.
Mert ez az adományom megvan, hogy nemet tudok mondani.

Elküldve: 2006. június 2., 18:59-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.