Én és a családom – 1.
“Pacsirta utca negyvenhárom
ide költöztünk, én és a családom.”
- Ez nem család, ez egy klán – mondta Örkény leendô felesége s mára már gyermekeinek anyja, Kriszta, amikor elôször részt vett egy “szûk” családi eseményen. Beleszülettem egy nagy, összetartó, makacs kálvinista, polgári fehér családba, ahol a különbözô behin-kórságok bôséggel fellelhetôk, úgy mint isten, család, haza. Érdekes neveink vannak, mivel a magyarságtudat módfelett fontos dolog nálunk.
“Öreganyám a hatszoros
Kiváló traktoros
Az ô férje a nagyapám
Náci-fasiszta veterán.”
Mert az volt, a nagyapám egy erôszakos, autoriter fasz volt, istenítése máig nem szûnt meg létezni, én vagyok az, aki alkalmasint elvégzi a sírján a szükségletét – egyébként is vonzódom a polgárpukkasztáshoz.
Nos, mivel a nagyapám bôsz magyar is volt, az öt gyermekének a következô neveket adta:
Ildikó, Botond, Turánka, Ividô, Édua.
Aztán így az unokák:
Örkény, majd jövök én, Szabolcs, Uzonka, Borsa, Boglárka, Keve, Bíbor, Koppány, Csanád.
S az apróságok:
Bátony, Merse, Hanga, Kartal
“Dédi szegény a spájzba zárva,
Mert szükségünk van a nyugdíjára.”
Egy fehér, polgári, népnemzeti családban nem illik beszélni dolgokról. Van, amirôl soha nem szabad beszélni. És ha én, mind közül a legszókimondóbb, mégis kimondtam a kimondhatatlan, csak sápadtan pisszegtek.
“Szánom-bánom, hülye a családom.”
(idézetek: Prosectura, ezredfordulós punkzene)
2006. június 9., 17:04
Szia Répa!
Talán még sem volt olyan rossz! Hiszen ki vágta volna le a hajad kb. 3 évesen is szinte punk frizurára?
És az összetartásnak és a megkülönböztetett kirívásnak is vannak értékei sőt előnyei, igaz nagyapa visszhangzó dolgai csattannak még ma is a családon.
De jókat lehet rajtuk vigyorogni a saját véleményemmel. Ja, és néha élvezem a bosszantásukat, de a vérre menő vitákat nem szeretem.
Pont, mint a Zebe-zaba Zebegényi család.
U
2006. június 12., 18:27
Aha, anyám a mai napig emlegetí, fôleg, hogy mellíroztuk vele a néger baba haját.