“Ha tetszem másnak is
az nem az én hibám,
a termetem oly szép,
s karcsú a bokám.
Elhalványul a napfény
a hajam básonyán –
Na és aztán?”

Tetszem egy férfinak. Egészen furcsa érzés. Ha beszélek, mindig rám néz, figyel. Kérdez. Sokat kérdez. Megnézi a fülbevalóimat, a könyveimet, titokban beleszagol az ágyneműmbe. Figyel, ahogy rúzsozom magam, kézbe veszi az ajakszínezőt, majd zavartan leteszi.
Zavarban van.
Nem mer hozzám érni.
Én néha nem bírom, és adok neki egy puszit, talán hiba, mert én mindig mindent elsietek. Elpirul és azt mondja: köszönöm.
Vagyonőr, közgazdász – nem is ismerek senkit, akinek polgári foglalkozása lenne -, vegetáriánus és keresztény. Nagyon tiszta. Tiszta a tekintete, ahogy rám néz. Azt mondja, hogy érdekes ez a lakás, érdekesek a barátaim, izgalmas, ahogy élek. És hogy ő soha, soha nem élt így.
- És mit csináltál, amikor tinédzser voltál?
- Voltak haverjaim, de soha nem csináltunk balhét. Csak mondjuk kijártunk a Duna-partra fagyizni. És te?
- Engem kirúgtak a gimiből, aztán drogozással töltöttem a napjaimat. Csavarogtam, gyanús haveroknál kéróztam. Alig múltam 18, amikor Németországban elkaptak droggal, és börtönben ültem négy hónapig. Szóval semmi érdekes.
Nagy szemeket vet rám, mint aki átlépte a csillagkaput, és egy másik civilizációban találja megát.
- A szüleid hogy viselték ez a dekadenciát?
- Miért gondolod, hogy dekadencia? Ez nem egy hanyatlás volt, nem regresszió, hanem tanulás, ami előre vezet. Soha nem mentem hátrafelé.
Elindulunk. Az udvaron felajánlja, hogy elviszi a biciklimet a szervizbe. Nincs nagy baja, a hátsó lámpa krepált be, és kiesett egy csavar. Töprengek: igénybe vegyem a segítségét? Aztán legyintek: majd este megcsináljuk Riával.
- Jó, de mindenképpen hívjál, ha biciklitörést szenvedsz.
Az utcán kinyújtom a kezemet. Azt hiszi, kezet akarok fogni, de én csak belecsúsztatom a kezemet az övébe. Megsimogatom az arcát.
Mosolyog, és hol a bal, hol a jobb lábára helyezi súlyát.
- Ha egyszer stylistem lesz, te lesz az. Nagyon jó ez a ruha.
A piros szoknyám van rajtam, a hozzávaló hetyke piros kalap és hátizsák. Piros szandál. Piros női biciklim van, lehet hosszú szoknyában is kerekezni rajta.
Elindulok, de a visszapillantó tükrömön látom, hogy ő nem megy, csak néz utánam.
Megállok.
- Látom, hogy nézel. A tükörből.
- Igen.
- Tetszem neked?
- Igen. Baj?
- Nem. Azt hiszem, régóta várok már rád.

(idézet: Kontroll Csoport, földalatti zene a nyolcvanas évekből)

A dzsánki-csajos lakás – vagyis a Baader-Meinhoff kommuna -, ahol élek, meglehetősen vörösfeminista. Cigi, egy sör vagy éppen egy dzsanga mellett politikai kurzusok színtere is. Túlteng bennünk a proletár női öntudat. August Bebel olvasunk, Noam Chomskyt, Germaine Greert. Kedvencünk Rosa Luxemburg, Emma Goldman. A cédélejátszóban Yorum – ez egy jó kis török komcsi együttes – Mano Chao, Mano Negra.
Én ma egész este az Internacionálét hallgattam.
Erre fogok élvezni, ha a világ proletárjaival egyesülök.

Nagyon-nagyon antikapitalista vagyok. Azt is mondhatjuk, hogy kommunista, bár amit világunkban e szó alatt mûveltek – hát akkor inkább nem mondom azt, hogy komcsi vagyok. (Bár amit a világon kereszténység alatt mûveltek…) De az vagyok, kôkomcsi. Hovatovább, még a Kádár-érát is a védelmembe szoktam venni, pedig jogosak, sôt, nagyon-nagyon jogosak az e korszakot ért kritikák. (Arról nem is beszélve, hogy messze volt a kommunizmustól, inkább egy államkapitalista rendszer volt, a párttitkároknak meg egyenesen royalista.) De. Én azért arra is emlékszem, hogy Mikosdpusztán nyaraltam egy régi kastélyban, amit valami rest nemes építtethetett a jobbágyai adójából. De szerencsére államosították, és gyermeküdülô lett, ahol én nagyjából ingyen nyaraltam három hétig. (Anyám azt mondta, hogy ezek az üdültetéseknek annyi anyagi vonzata volt csupán, hogy új pizsamát és papucsot kellett nekem venni.) És ózdi kohász gyerekekkel, cigánygyerekekkel, egyforma ruhácskába öltöztett zacis gyerekekkel barátkoztam ott.
És arra is emlékszem, hogy az anyám meg az apám nem szedtek sem Rexetint, sem Prozacot, mert tudták, hogy olyan nincs, hogy nem lesz munkájuk. Minden hónapban vittek minket színházba, téli vasárnaponként a Planetáriumban, a Közlekedési Múzeumban vagy más helyen múlattuk az idôt.
A hetvenes évek gazdasági és politikai konszolidációjában gyermeknek lenni egészen jó volt.

(idézet: József Attila, ha valaki nem jött volna rá…)

Valahogy úgy van az, hogy gyerekkorban – már ha nem valami különösen elcseszett gyerekkorról van szó – azt hiszi az ember, hogy majd jön az élet, és az majd milyen frankó lesz, legalábbis sokkal jobb, mint az óvoda, pláne az iskola… Aztán valahogy nem úgy alakul. Nem lesz házad a Duna-parton, meg nem lesz harmonikus otthonod szép szobanövényekkel, meg nem lesz családod és autód.
Nekem a munkaerő-piaci elhelyezkedésem viszonylag jól sikerült. Kevés és hosszú ideig tartó munkahelyeim voltak, olyan kollégákkal és közvetlen főnökökkel, akik szerettek, neveltek, tanítottak, s legfőképpen óvtak.
Eddig tudtak megóvni.
A cég – melynek alkalmazásában állok közel tizedik éve – tulajdonosai valamiért fújtak rám, talán a feltűnő öltözködésem, talán a harsány modorom bántotta őket. Nem tudom, nem kaptam rá választ. Szóval megváltak tőlem, magyarul kirúgtak.
Még mindig meglepődöm azon, hogy mennyire fegyelmezetten tudok viselkedni, ez életem első húsz évére nem volt jellemző. Mosolyogtam, mikor közölte velem a fullajtár, és mikor aláírtam minden papírt, rámosolyogtam:
- Csaba, megtarthatom ezt a szép piros tollat?
A kollégák persze sírtak-ríttak. Ez elég jó érzés, tudod, olyan, mintha részt vennél a saját temetéseden, ugyan elég rossz, hogy már meghaltál, de az mégis csak jó, hogy mindenki dagadra sírja miattad a szemét.
Aztán persze én is sírtam.
És nagyon félek. Mi lesz most velem?

“A BKV, inkább ott várlak
sosem megyek el biciklis futárnak!”

A Blaha Lujza téren a hatos villamos pótlóbuszról át lehet szállni a piros metró pótlóbuszára. Izgalmas. Még jó, hogy pár éve egy spanomtól vettem nyugdíjas BKV- igazolványt. Meg hogy van biciklim.

“Te is leszel gyalogos, nagyokos”

(idézet: Ludditák)

Az úgy van, hogy aki harmincéves koráig nem megy férjhez, az már baszhatja az egészet. Tömve a város dögös harmincasokkal, akiknek ha sikerül becserkészniük egy kósza numerát, fergeteges sikerként könyvelik el azt. Persze, mindenféle izgalmas dolgot csinálunk, hogy e lúzerség ne legyen olyan végtelenül szánandó, de az ágyunkat csak macskákkal osztjuk meg, s a reggeli kávét is a mainstram ballib sajtóval költjük el.
És azért használom végig a többes számot, mert ez sajnos nem csak az én egyszemélyes szívfájdalmam. Ez már olyan mértéket öltött, amire azt szokták mondani: társadalmi probléma.
Nem tisztem az okokat kutatni – ebből aztán egy végtelen topikolás születne -, sem pedig gyalázkodni, kritizálni. Kicsi és könnyen földbe döngölhető véleményem az, hogy a patriarchális társadalmi struktúrának köszönhetően a férfiak egyfajta presztízsvédelmet élvezhettek. Most pedig úgy jártak, mint Óz, a nagy varázsló, amikor Totó kutya feldöntötte a paravánt: sajnos kiderült róluk, hogy nem is nagy varázslók, csak öreg, szánalmas szélhámosok.
A nők pedig másznak felfelé, sőt a világnak ezen a részén többé-kevésbé sikerült némi gazdasági önállóságra is szert tenniük. És bár sokszor ezért az egyedüllétet kapták cserébe, a helyzet mégis az, hogy jó üzlet köttetett. Mert ha engem lekurváz egy férfi, akkor megfogom a mobilomat, hívok egy taxit, és hazamegyek a saját szobámba. (Adj egy nőnek saját szobát – írta Virginia Woolf is.) Amikor a nagymamámat hozzákényszerítették az első férjéhez, aki bántalmazta, és napokra bezárta egy szobába, ahol éjjeliedényen végezhette a dolgát, akkor nem tehetett semmit. És még ha komisz is tud lenni ez a kenyér, akkor is, ezerszer és kibaszottul örülök, hogy ezt ehetem.

De mindegy, nem akartam így szaporítani a szót.

Hanem arról akarok szólni, hogy Zeze barátnőm férjhez ment. Izrealbe, egy neológ sráchoz. Vett egy nagy levegőt, és felszámolta itthoni életét (a fél háztartása hozzám került, tőle van a szép lámpám, a gyertyatartóim, a vágódeszkám.) És boldog. És olyan szép képeket küldött, hogy kénytelen vagyok feltölteni.

Hiányozni fogsz, Zeze! Ki lesz a pészachgójod, akinek a kaját adod?

“Nem lennék a helyedben
mikor golyó lesz a fejedben.”

Tegnap Riától kaptam egy kis pink vízipisztolyt (magának egy kéket szerzett be). Rögtön ki is próbáltuk, a gangra kiállva szétlôttük a macskák seggét. A szemben lakó asszony rendszerint minket stíröl, jó lenne belelátni a fejébe, mit gondolhat rólunk.
Aztán én pihenni tértem, a többiek – nem tudom, említettem-e már, hogy nálunk mindig népjárás van – Riánál beszélgettek. Nem tudtam elaludni. Gondoltam, egy népirtás, az feldobna. A hátam mögé dugtam a feltöltött pisztolyt, álmos szemekkel átmentem a másik szobába.
- Hangosak vagyunk, drágám, nem tudsz aludni? – kérdezte Luca.
Válaszul fejbelôttem.
- Falhoz rohadt narkósok, itt az FBI, majd a proszektúrán ismertetem a jogaitokat!
Mindenkivel végeztem.
- Mocskos szipus virágok, nektek is annyi.
A virágokat is lelôttem.
- Rohadt díler macskák!
A macskák már tudták, mi a dörgés, felfutottak a padlásra.

Éjszaka a párnám alatt volt a pisztolyt, ha esetleg megtámadnának. Ma reggel pedig betettem a farzsebembe.

Csak egy baj van. Hogy kifolyt belôle a víz – még jó, hogy nem volt fullra betárazva -, és most vizes a seggem.

Baby shut me down, bang-bang.

(idézet: Tankcsapda)

“Megcsókollak még ma,
hogy ne legyél többé béka.
Legyél királyfi, legyél királyfi!
Engem kéne imádni!”

Vagy csak egy kéne. Az az egy, aki igazából szeretne. Akinek édes lenne a csókja, ismerôs az érintése, otthonos a szaga, biztonságos az ölelése. Aki elfogadná hibáimat, aki szépnek találna, aki be tudja helyettem fejezni a mondatot. Akit az asztalomhoz is leültetnék, mert méltó lenne rá.

“Megcsókoltam kétszázszor
Elegem van a békából!”

Kishitû vagyok ahhoz, hogy higgyek benne: engem is lehet szeretni.
Asszem, már megint negatív vagyok.

(idézet: Nyesô Mari)

“A nô, aki elhatározza, hogy minden megkötés nélkül akar szeretô lenni, talán azt tapasztalja, hogy kapcsolatai viszonylag hamar felbomlanak (…) Senki nem fog különbséget tenni állandó nemi vágyából következô promiszkuitása, gyengédsége, emberek iránti kíváncsisága és a kényszeres promiszkuitás, a nemet mondás képtelensége között, pedig gyökeresen különbözô dolgokról van szó.”

Tegnap óta a vágyaimra koncentárlok, megpróbálok pozitívan gondolkozni. Promiszkuitásban szeretnék élni. Szeretnék fehér férfit, szôkét, kék szemût, és négert, ébenfekete bôrrel, vastag szájjal. Katolikus kispapot, fitymátlan hasszid zsidót, hitehagyott kommunistát. Megkóstolnék burzsujt, értelmiségit, öntudatos proletárt. Tökéletest és esendôt, egészségeset és fogyatékkal élôt, hallgatagot és szószátyárt, erényest és pajzánt.

Megmerítkeznék a diverzitásban.

Még mindig szeretem a férfiakat, pedig ôk csak a lábukat nyújtották ki, azt is csak azért, hogy elessek bennük. A nôk emeltek fel, ôk nyújtottak segítô kezet, ôk kísértek az életemben, tôlük kaptam az öntudatot, méltóságot, s általuk lettem az, aki most vagyok.

(idézet: Germaine Greer: A kasztrált nô)

Szpícs 1. (női vécében)
- Hidd el, ez innen jön – mutat a kedves lány a fejemre. – Ezeket te irányítod, és neked kell a képet megváltoztatnod. Legyenek pozitív képeid!
- Sajnálom, én nem vagyok Peter Pan, nem látom a kaját, ha az nincs a tányéromban. Nem tudok illuziókban élni, én hiszek a statisztikáknak.
- Ha elmész egy városba, és nem mersz elmenni bizonyos helyekre, mert mondjuk félsz a közbiztonságtól, akkor panaszkodni fogsz, hogy nem látsz semmi eredetit, csak az unalmas turistahelyeket. Ha nem vagy nyitott, sose fogod meglátni azt, amit keresel. Gondolkozzál ennél pozitívabban. Nekem öt szeretőm van.
(Hmm. Megpróbálok pozitívan gondolkozni.)

Szpícs 2. (kocsmaboxban)
- Egyébként ebben egyet értek Fukuyamával, hogy a diktatúrák napjai meg vannak számlálva, fenntarthatatlanok. Az meg kurva nagy hülyeség, hogy a liberalizmus lenne az emberiség fejlődésének a végállomása.

Szpícs 3. (a földön ülve hatalmas párnákon)
- Te mit tudsz, akkor az ATTAC benne van a 22-ei dologban.
- Nem tudom, nem olvastam el a leveleket. Csak Tibor felhívását. Meg Fidusz és Tracey hozzászólását. Tovább nem jutottam. Nem tudom, az ATTAC mit tervez.
- Na jó, de akkor majd jössz te is tüntetni?
- Persze, én már a reptéren szeretném fogadni Busht, ütemes tapssal és virágcsokrokkal.

Szpícs 4.
- Ezt még a lábtörésedkor akartam odaadni, csak valahogy nem találkoztunk.
Imádok ajándékot kapni. Sárga összefűzött dosszié, ráírva: “Répáé a Kázmér és Huba, mert már régen el akarja olvasni.”
(Teljesen meghatódom az ilyen figyelmességtől.)