“A mézkészítésnek pedig egyetlen értelmes okát és célját abban látom, hogy én a mézet megegyem.”

- Laci, te fogsz engem tanítani, ha elmegyek a MUOSZ-iskolába?
- Igen.
- De ugye én leszek a liblinged?
- Persze.
- De Laci, én már húsz éve szellemi tunyaságban tengődöm, ugye velem majd külön is foglalkozol?
- Persze.
- De ugye a Pisti is engem fog a legjobban szeretni?
- Igen.
- Drááága, ugye azért szólsz neki, hogy engem szeressen a legjobban?
- Nyugi. Különben is tudsz már mindent.
- Akkor jó.

Hasznot hajtok a barátaimból. A mézkészítésnek pedig az a célja, hogy én a mézet megegyem. Borzasztóan pragmatikus vagyok. Jöhetnek a gyalázkodások: bizony, haszonlesésből posztgraduális képzésen vettem részt.

“Nyár van, szabadság, szerda van
szerelmes a lakás,
Elment a szép szemű, de itt
maradt a változás.”

Nem tudom, mi van ezzel a szép szemű, tiszta fiúval. Néha ír egy-egy humoros sms-t, de nem jön fel, nem hív randevúra. Kicsit úgy érzem, mintha le akarna koptatni. De lehet, hogy ez csak az elmúlt tizenöt évben kialakult masszív kishitűség és paranoia.
Mert azért ez egy kicsit olyan, mintha valószínűtlenségi üzemmódba kapcsoltam volna. Az, hogy az ember találjon egy férfit, aki korban hozzá illő, aki helyes, és nem zavaros az élete, nincs minden kikötőben elpottyantott gyereke, volt felesége, jelenlegi felesége, mellette három szeretője, nem hazudozik, mismásol, kamuzik – hát hogy ilyennel találkozzon az ember, az annyira valószínűtlen, mint hogy öt másodpercen belül felvegye egy űrhajó a galaxisban, miután kihajították a vogon űrhajóból.
De hát nyár van, szabadság, szerda.
Miért ne kapcsolhatnék valószínűtlenségi üzemmódba?

(idézet: Jónás Tamás szövege, Marozsán Erika énekli)

Hálót kérek. Tudást, amit kamatoztathatok. Ismerőseimet hívogatom, ki mit tud nekem tanítani. Ma Judit barátnőmhöz megyek este inDesigne programot tanulni. Aztán J. Tamáshoz, aki weblapokat szerkeszt. Felhívtam az alvilági barátomat: hogyé’ egy érettségi? (Én már 35 évesen nem fogok matematikát és kémiát tanulni, az tuti.) Aztán talán továbbmegyek, s tanulni fogok, de az már saját kútfőből, mivel csak a matekot meg a kémiát nem értem.
Mindenki azt mondja, hogy tehetséges vagyok. És hogy könnyen kapok munkát.
De baloldali szívem sajog: mi van azokkal az emberekkel, akik nem tehetségesek? Értelmiségi szülők gyermeke vagyok, jó a hardverem, és a szoftvereim is. Nem a pálinkás üveg, hanem a Weöres Sándor esett a fejemre, amikor bevertem a polcba. Megtanultam, hogyan kell a tudásbeli tőkét megforgatni.
Mi lesz azokkal, akik hendikeppel indulnak az életben? Akik nem kívánt gyermekek, s már magzatkorukban azt érzik: nem kellenek senkinek? Mi van azokkal, akik nem okosak, szépek, fiatalok? Akikre nincs szükség a munkaerőpiacon?
Akkor őket veszni hagyjuk?

“A bor aromája tsak az első néhány kortyban existál. A ki vedeli, tsupán Alcoholt iszik, akkor már zamata indifferens, a bővségessen ivott bornak lelke nintsen.”

Hukk. Mostan búcsúztattak engem a népek. Kaptam egy nyakéket, kristály medállal, Sztavinszkij, nem, no mindegy, valami pólis zsidó neve van. Hukk. Most mentek el tőlem. Itt volt az egész iroda, és mindenki módfelett szeret engem. Megvan: Zwarovsky. De nem biztos, hogy így írják. És mindenki sírt.
Hukk. Jaj, de nagyon jó nekem, hogy ennyire szeretnek!
Tsak egy kicsinykét sokat ittam. Alkoholt. (Martinit, bort, pezsgőt, ebben a sorrendben, s vissza is.)
Megyek aludni.

Az idézet meg a kedvenc könyvemből van, a Psychéből.

- Nem, Merse, én beszélek, engedd el a telefont! Mondom, engedd el!
- Hogy találtátok meg a blogomat, Kriszta?
- Uzonka találta meg. De nyugi, én úgysem érek rá olvasni.
- Ja, nem azért kérde…
- Baszki! Baszki! Hát ez nem igaz! Tudod, mit csináltak? Bekészítettem a gépbe a fehérneműket, és megfordították a nyitott dobot. Most mit csináljak? Odaadom a hajléktalanoknak a bugyijaimmal együtt, nem érdekel, komolyan.
- Jó, csak azt akarom mondani…
- Bátony, mássz le a csillárról! Bocs, Répa, ugye szeded rendesen a fogamzásgátlót?
- Igen, bár hogy…
- Bátony, Merse, ha odamegyek, kézrátétellel teszek rendet, komolyan! Répa, menjünk el egyszer sörözni, és akkor dumálunk. Majd megkérjük a kocsmárost, hogy a végén tegyen be minket a taxiba.
- Jó. Beírom a 2015-ös noteszembe.

- Nem igaz, gyere már! Soha nem jössz velünk sehová, mindig itthon maradsz! – méltatlankodik Luca
- Luca, nem megyek kulcsos házba, pláne vidékre, pláne a természetbe. Majd itthon is megünnepeljük Ria születésnapját.
- Hagyd már békén, Luca, tudod, hogy gyermekkori traumája.
Ez igaz. Apám mindig kirándulni vitt – és rémesen utáltam. Minden évben csónaktúráztunk – nem ülnék még egyszer csónakba. Sátorban aludtunk – mennyire vágytam egy hotelszobára! Ezért aztán ki sem teszem a lábamat a városból.
De egyszer elkövettem egy baklövést. Harcra hívták a népeket Zengôre. Persze, felhívtam a Védegyletet, hogy én is megyek. Elôtte való napokban akkora arccal jártam a munkahelyemen, hogy a kollégák nehezen viselték az önhittségemet. “Én a hôs, megyek Zengôre – szajkóztam -, na ki akar megérinteni?” Aztán szombaton hajnalban – ugye mindenki érzi a súlyát: felkeltem hajnalban – én is ott sorakoztam a Déli pályaudvaron.
Az elsô, ami gyanús volt, hogy a többieken overall van, túracipô a lábukon, míg én helyes kis városi cuccban voltam, fekete kisbakancsban. De akkor még azt gondoltam, hogy Pécsrôl kivisznek minket Zengôre, ott majd jól leszállok a buszról, szépen odakötözöm magam a fához, egy jó kis sminket is feldobtam, gondoltam, miközben Lányi beszél, majd engem mutat a kamera, mivel hogy, most nem azért mondom, de igazán jól mutatok a képernyôn, és hát azt is lássuk be, hogy sokkal szebb vagyok, mint Fidusz, meg Lányi, pláne mint Kóbor lovag, a Civilek a Zengôért fô szervezôje, és aki egyetemi oktató létére képes a fogait elhanyagolni. (És én ennek ellenére hagytam, hogy a váci Duna-parton, a holdfényben megcsókoljon, s tudtam volna, jaj, de tudtam volna szeretni. De ô nem akart többet annál, mint hogy nálam töltse az éjszakáját, amikor éppen Pesten van dolga, és ezért Szombathelyen, ahol hosszú idô után egy környezetvédô konferencián kibékültünk, ahol halálosan kiakadt rajtam, amikor félrészegen a kollégium falára kiakasztott kereszttel és latinszótárral vertem be a borosüveg dugóját – mivel ô nem tudta kinyitni a bicskámon lévô dúgóhúzóval -, s ahol másnap búcsúzáskor azt mondta: – Akkor majd hívlak, jó? És én azt mondtam: – Nem, ne keress, soha többé. Zavartan felállt, elköszönt és elment.)
Kicsit elkalandoztam, de visszatérek a pécsi vonatállomásra, ahol busz várta a tüntetôket, amelyik, gondoltam én naivan, majd felvisz egyenest a Zengôre, és megigazítottam a rúzsomat. De nem vitt, csak Hosszúhetényig, és kiderült, hogy onnan még gyalogolni kell. Fel kell menni gyalog, egy olyan úton, amelyik nem volt lebetonozva!
- Pisilnem kell – mondtam elsô megdöbbenésem után.
- Igen, sejtettem, hogy lesz valami bajod – mondta Lányi András.
Erôt vettem magamon, és mentem, komolyan, vagy fél órát mentem, pedig már az elsô öt percben ki voltam akadva.
És aztán jött bátor Sir Robin, aki hôsiesen elmenekült. Ez volt ám csak a télak! Spuri vissza Hosszúheténybe. Hosszúhetény viszont egy falu, ami egy kicsit jobb, mint a természet, de a mentális állapotomon már ez sem segített. Szerencsére jött a pécsi busz.
A Csontváry képtár alatti Dante kávézóban egy kanapén heverésztem egy órát, könyvvel a kezemben, ittam a teákat, hogy megnyugodjak.
És maradok a Liszt Ferenc téri fáknál, azokat is mindig ki akarják vágni.
Én, a flaszterzöld.

Mátravilágvége nevesincs falujában Zsuzsa nevû zsidó rajzfilmkészítô lánynak kis nyaralója van. E kis falu – mint a környéken oly sok – haldoklik. Az útszéli kereszten bizony rozsdásodott Jézus. A falu kocsmárosa úgy döntött – nagy helyesen -, hogy helyrehozatja a feszületet, s erre Zsuzsát és gój barátnôjét, a restaurátor Andit kérte fel. (Nekem a történetet Andi mesélte tegnap este, pár pohár bor mellett, míg Maszat nevû pumiját vakargattam.) A pléh Krisztust szépen meg is csinálták, s készült a falu a nagy napra, jött a helyi pap, meg a szomszéd falué is, felállították a vurstlissátrakat is. Zsusza és Andi kaptak egy fúrógépet: tegyék vissza Jézust a feszületre. Zsuzsa némi hezitálás után átnyújtotta a Black and Deckert Andinak:
- Csináld te, mert a végén már megint ránk fogják.

Szombaton a Máltai szeretetszolgálat elôtt találtunk egy zacskó gyerekjátékot, amit rögtön hazavittünk azzal, hogy egy hétig mi játszunk velük, aztán visszavisszük (mivel elvileg már ivarérettek vagyunk). Mostanra úgy néz ki a helyzet, hogy kimostuk-kifertôtlenítettük a játékokat, és tele a lakás sztyupid, mûanyag bóvlikkal. Akad pár igazán egyedi darab. Például E.T. megejtette a csernobili takarítónôt, s e frigybôl született ez a baba )

Saint-Exupéry mondta egyszer – csak nem lelem a pontos idézetet -, hogy az életben a legnagyobb luxus a másik ember. A barátság. És én ebben nagyon jó vagyok. Abszolúlt sikeres. Egy kapcsolati nagytőkés. Most apró kezek igazgatják az életemet. Népszerűségem teljében vagyok: egész nap csöng a telefonom. Emberek érdeklődnek, továbbítják az önéletrajzomat, hívogatnak, hogy vagyok. Írnak levelet, üzengetnek a wiwen (ismerőseim száma meghaladta a négyszázat).
Azt mondják, jól tartom magam.
Azt mondják, attól féltek, megzuhanok, mert munkaalkesz vagyok.
Én meg, mit szépítsük, kicsit élvezem, hogy mindenki velem törődik.
Hogy a szobámban mindig van virág.
És mindenki engem abajgat, dédelget. Azt sem tudják, hogyan keressék kedvemet.
Hogy a munkahelyemen konspirálnak – vajon mit kapok tőlük ajándékba? (Na nem mintha fontos lenne… De egyébként meg igen.)
Jól tartom magam, de a szívemet néha összeszorítja a félelem.

- Szerintetek nem gáz, hogy keresztény?
- Vazeg, a világ népességének nagy része hívő, ez van.
- És vegetáriánus. És rendszeresen böjtöl, meg bioleveket iszik.
- Legalább tiszta és nem büdös. Biztos a fitymája alatt is meg szokta mosni, és akkor nem kapsz el tőle fertőzéseket.
Párnákra dőlve beszélgetünk.
- Verocs, már megint stokkolod a kört. Látod, el is aludt.
- Baszki, ne fújjátok már a füstöt a macskákra, így is elég hülyék.
- Na, annyira azért nem, hogy ne tudjanak lopni.
- Minap az Avanti Poppolót hallgattam, szélsebesen feldzsaltak a padlásra.
- Persze, nem bírják az ilyen zenét. Ami nem is csoda, nagy imperialistabérencek. Egész nap csak henyélés, aztán meg reggel-este követelik a kaját. Mi ez, ha nem kizsákmányolás?
- Szerintetek nincs abban valami sorsszerű, hogy kedden este megismerkedtem ezzel az egzisztenciálisan jól prosperáló, fullkispolgár gyerekkel, szerdán meg elveszítem az állásom?
A legrosszabb fajta vagyok: babonás ateista. Egy időben azzal álltattam magam, hogy nem vagyok bigott ateista, és ez Hamvas Béla szerinte is tök klassz, de valójában bigott ateista vagyok, aki mindenféle new age-es hülyeséget nagy odaadással tud elolvasni. Míg napközben antiklerikális lőzungokat eresztek meg, éjszaka kereszttel a párnám alatt alszom, a vámpírok ellen…
- És szerintetek, figyeljetek már rám, ez a dolog nem úgy néz ki, hogy mivel annyira másik vagyunk, mindkettőnk ezt a másságot keressük. Ő talán az elmulasztott bulizásait akarja pótolni velem. Én meg a tanulást, a kitartást, a motiváltságot.
- De, ez egészen biztos. Gyere, kitesszük a Tarot-t.
- De az néha hülyeséget mond.
- Ugyan már, Jung is ezzel dolgozott! Ez a tudatalattid.
- Bakter, nincs egy darab érmék sem, az nekem eddig mindig kijött, szegény leszek, és nem fogom tudni magamat eltartani, és akkor mi lesz. Á, iszom még egy pohárral!