Hát Párizs, az mindennek a teteje volt. Tüntette én persze mindenütt, ott voltam Prágában 2000 szeptemberében, az IMF elleni hatalmas tüntetésen, aztán Göteborgban, Firenzében, Bonnban, és természetesen Budapesten, a Világbank Bajcsy-Zsilinszky utcai épülete előtt, az amerika nagykövetség előtt, a Kossuth téren, égettem bundát a Váci utcában, demonstráltam a szegénység felszámolásáért, az abortuszszigorítás ellen, voltam NATO-ellenes illegális akción, ahol civil ruhás rendőrök csíptek nyakon, kötöztem magamat fához a Roosevelt téren, táncoltam Sanyikával a platón a melegfelvonuláson – de minden akció egy sörözőben ért véget, ahol a cigarettafüst homályában váltottuk meg a világot.
Párizsban, ahogy hullafáradtan feljöttünk az aluljáróból, a tömegben rögtön Bandicicába ütköztünk, aki rögvest előkapta maroknyi hasisgyantáját. Leültünk a fűbe, valami szobor talapzatához, ahol csoportokba verődve már többen merítették bátorságukat e szerből. Én nem szívtam, mivel csak elalszom tőle, de rájöttem, rossz döntés volt kimaradni a körből. Ria és Bandi hahotázva veregették egymás vállát: te, kurva jó ez a tünti, nem? Nehéz is volt rávennem őket, hogy üljünk már be egy kávézóba. (Ehhez azért tudni kell, hogy amíg Prágában és Firenzében szinte minden bolt zárva volt, a kávézók-kocsmák ablakai bedeszkázva, a forradalmakat megszokó Párizsban a tüntetőket nyitott terasszal várták a vendéglősök.) Amíg a teámat szürcsölgettem, pisiltem és fogat mostam, kint kitört a ribillió. A pincér kirohant, bekapkodta a székeket-asztalokat, mintha csak egy nyári vihar lenne. Én félrenyeltem a teámat, Riának megállt a szájában a cigi, Bandika meg elrohant, mert neki minden balhéban ott kell lennie. Nem is láttuk már utána, csak Pesten. Mi is akartunk menni – bár mit szépítsem: én nem annyira -, de a kocsmáros már bezárta a helyiséget, hangos szóval és kedvesen visszanyomott bennünket a székünkbe. Hát, ha maradnunk kell, maradjunk – mondta Ria, és dekkről gyújtott új cigire. Az ablakhoz nyomtuk az orrunkat: kint a kommunisták verekedtek a fasisztákkal, a rendőrök meg fogdosták össze az embereket. A párizsiak unatkozva figyelték a számukra – nekünk legalábbis úgy tűnt – mindennapos eseményt. Pár perc múlva elvonult a tömeg. A vendéglős kinyitotta az ajtót, jókívánságaival elengedett bennünket, kihordta a székeket-asztalokat. Menjünk, nézzük meg a balhét közelebbről – sürgetett Ria. Szedtük is egy kicsit a lábunkat, amíg persze benne nem voltunk, a kellős közepében. Akkor már menekültünk volna valami kis mellékutcába, de rendőrségi kordon vett minket körül. Szerencsére egy fiatal rendőr kimentett minket szorult helyzetünkből: félreállt, és kedvesen kilökdösött bennünket. – Vazeg, Ria, ott a volt pasid – szúrtam ki rögtön a mellékutcában téblábolók közül Pétert. – Most aztán tényleg fogjuk menekülőre.
Egy félreeső arab kisvendéglőben dörzsölgettem fájó lábamat. Aztán szépen hazamentünk.

Nem eldzsí a helyes kiejtése, ez az LGT stúdiójából megörökölt tévékészülék. Konkrétan Karácsony Jánostól kaptam ajándékba – hát nekem ilyen spanjaim vannak! -, feltéve, ha örökre elviszem. Nagyon retro, a nyolcvanas években volt mindenkinek ilyen készüléke, nagy mű-fadobozos. Igazság szerint pofátlanul kunyerálni kezdem még hozzá egy kalocsai terítőt és egy színes üveghalat, mert anélkül azért nem az igazi. Azt nem kaptam, csak szobaantennát. Be is jön rajta a királyi egyes és az rtl klub. Már ha nem esik az eső, mert rossz időben a vétel is zavart szenved.
Már vagy ötször néztem rajta tévét. Igaz, nem sokáig, mert a macskák rendszeresen kihúzzák a szobaantenna zsinórját, vagy elmozdítják azt. De nem baj, mert nem olyan szegényes az életem, hogy a tévénézésre legyek szorulva. Szerintem az rtl klubot a kisegítő óvodát végzetteknek és György Péternek találták ki, hogy legyen miről írni az ÉS-ben.
Én meg egy percig sem értem a tévéellenes értelmiségi finnyáskodást. Engem speciel egyáltalán nem zavar a színvonaltalan műsor.
Minden televíziókészüléken található ugyanis egy piros gomb: azzal kell kikapcsolni.
Aztán biciklivel elhajtani a legközelebbi kocsmába. Bár azt is minek: a dzsánki-csajos lakásban szinte minden este akad vendég. Élő emberek, akikkel lehet beszélgetni.

“Lopom a napot,
mégis kisüt.”

Az idő, aminek eddig oly nagyon híján voltam, s szigorú beosztással kellett élnem, most bőséggel áll rendelkezésemre. Hódolhatok kedvteléseimnek, és pótolhatom elmulasztott kötelességeimet.
Sokat segítek másoknak. Juditnál megvártam a kábelszerelőket. Kátya kérésére biciklivel könyvket vittem cigány író-költőnek recenzióra. Bevittem Ria indexét az egyetemre. Vigyázok Timi gyerekére.
De nagyjából léhaságokkal múlatom a napjaimat.
Tüntetni járok, és politikai gyűlésekre is fogok. Ezek a tüntetések elsősorban arról szólnak, hogy az biciklim mellett üldögélek a fűben, és ismerősökkel fecserészem.
Kimentem a szekérfesztiválra is. Odajött hozzám egy idősebb matadzsi:
- Én emlékszem rád, nagyon régről. Egy Krisna-fesztiválon találkoztunk, talán 90-ben vagy 91-ben, patkányod volt, és valami drogot fogyasztottál. De nagyon aranyos voltál, a női vécében beszélgettünk sokat. Ugye, te vagy az? Felismerlek ennyi idő után is.
(Az életem felére mások emlékeznek.)
Esténként a Szimplában vagy a Sarkkertben ülök – szóval valamelyik biciklis kocsmában, egészen megszaporodtak ezek a helyek -, hátul, mert elöl hatalmas kivetítőn nézik a vébét a népek. (Én egyedül Angola-Portugália meccset néztem meg, és politikai alapon Angolának drukkoltam: verje meg a volt gyarmatosítóját!) Barátokkal találkozom, rég nem látott ismerősökkel.
Hát így élek mostanában. Nem is olyan rossz.

(idézet: Neurotic a nyolcvanas évekből, de még mindig ütős)

Férfival töltöttem az éjszakát.
- Legszívesebben megennélek. Mint Ferreri filmjébe. Betennélek a mélyhűtőbe, és mindennap sírva falatoznék belőled.
- És mit csinálnál a hajammal?
- Szagolgatnám közben, és folynának a könnyeim.
Milyen lennék ételnek? Finom. Édes. Egészséges, tiszta belső szerveimből vörösboros pörkölt készülhetne, a májam, a vesém, talán nokedlivel lenne a legjobb, előtte egy korty pálinka, közben vörösbor. Esetleg savanykás csorbaleves is készülhetne belsőségeimből. A méhemmel, petefészkeimmel, petevezetékemmel nem tudom, mi lenne, talán egy termékenységi rítushoz lehetne használni. A lábam, az lenne csak a finom falat! Vastag, zsíros, de a sok biciklizéstől kemény. Egy kis bazsalikommal megszórva, valami mártással, közben édes-fűszeres fehér bort kortyolgatva mennyei eledelül szolgálna.
A fejemmel nem tudom, mi lenne.
Talán kidobhatnánk a macskáknak, ahogy mi a csirkefejeket.

Apámra hasonlítok. Még inkább az édesanyjára, akire én már nem emlékszem. Tiszta mama, tiszta mama – mondták a nénikéim. Csak a mamának az az áldott jó természete! – replikázott az anyósát nagyon szerető anyám. Az endogám sváb család, akiket még Mária Terézia telepített be, hozta valahonnan a Fekete-erdő környékéről génjeimet. Kövérkés, szőrtelen, fehér testem, nagy mellem, zöld szemem, szőkésbarna hajam, szeplős sima arcom, 0-ás vércsoportom, fejemen az árjapukli – az ő örökségük.
Apám éppen klónozásra vár: majd hetvenévesen kitűnő testi-lelki egészségnek örvend. Most jött haza egy nemzetközi Duna-vízitúráról, de nem ő volt a korelnök: két nyolcvanéves német nő is részt vett e rendezvényen. Apám korosztályának kétségkívül nyertese. Seniortúrákra jár, ahol a negyven csajra jut ő és Emil bácsi. (A magyar férfiak halandóságáról és egészségügyi állapotáról szóló szomorú statiksztikai adatokat gondolom mindenki ismeri.)
Az apám cinikus. “Mi ez a hülyeség? ” – kérdi, és már át is kapcsolat a Spektrumra, hogy ott az első világháborús tankokat nézze. “Hadd nézzem már meg ezt a Lars von Trier filmet, nem igaz, hogy ennyire bunkó vagy” – prézsmitálok vele. “Á, akkor nézd” – fogja magát, kimegy a Dunára.
Az agglomerációs kisváros, ahol él, a Soroksári-Ráckevei Duna-ág mentén fekszik. Ott vezet egy vízisport egyletet. A Kis-Duna flórájának és faunájának kiváló ismerője. Évente kétszer összetrombitálja a népeket, és kiszedik a sok mocskot a vízből. Van ott minden: vécédeszka, autógumi, flakonok. (Ilyenkor szégyenkezem: miféle emberekkel élek együtt ebben az országban?)
Apám szeretőt tart. Nem ítélkezem: anyám ötvenéves kora körül úgy döntött, hogy ennyi idősen ilyen dolgot már nem illik csinálni. Apám bírta, amíg bírta – aztán jól becsajozott.
Az utóbbi években pár dologban megváltozott. Édesszájú és sznob lett. Ha valamilyen alkalomra csokit kapok, mindig nála köt ki (mivel én még nem vagyok édesszájú). És újabban társaságban nagyképűen ilyeneket mond: azt írja a Narancsban Dobrovits Misi barátom… És kérkedik pofátlanul a barátaimmal.
Apám kicsit szoftalkesz. Egy liter decsi vörös lecsúszik egy nap, de az én ajándékba kapott, nagyon finom főzésű pálinkám is hamar eltűnt a torkán. Télvíz idején, amikor a Dunán csónakázni már nem, korcsolyázni még nem lehet, hóna alá kapja Ungváry Krisztián valamelyik könyvét, pár üveg borocskát, és eltűnik a beépített padlásszobában. Amíg tart a könyv s a bor, csak néha látogatja meg a konyhát.
Amíg apám a nőjével kirándulni van, anyám, a jóságos, a tévé előtt kötöget. Speciális fonalból a lepramissziónak kötszert. Amit majd elvisznek, s az a kis fehér rongydarab csonka testrészeket fog borítani.
Még nem döntöttem el, kire szeretnék hasonlítani.

Száz évvel ezelőtt a Feministák Egyesülete – élén Bédy-Schwimmer Rózsikával, Glücklich Vilmával, Dienes Valériával, Mellerné Miskolczy Eugéniával, Gárdos Mariskával – énekelték e dalocskát a nők választójogáért rendezett tüntetéseken. Elekes Irénke barátnőm, aki szerintem a legtöbbet kutatta e korai nőmozgalmat, lelte fel az Országos Széchényi Könyvtárban. Az Ez a kislány megy a kútra… dallamára.

Az ötéves kicsi lányka
S ötvenéves nagymamája
Együtt halad
Egy kalap alatt
És számukra egyaránt
Nincs szavazat.

Páváskodó cifra dáma
S dolgos leány ezerszámra
Együtt halad
Egy kalap alatt
És számukra egyaránt
Nincs szavazat.

Megleltem a pontos Antoine de Saint-Exupéry idézetet.
“Egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Ez szép.

“Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félre álltam, letöröltem.”

Na ne má’! Engem ne köpködjön le a körúton egy autós seggfej se az anyósülésről! Ez vért kíván. Ma éjszaka revansot veszek, és végighúzom a kulcscsomómat az összes szabálytalanul parkoló autón. (Bőven akad.) Az is lehet, hogy veszek pillanatragasztót, és telenyomom az ajtózárakat. (Ezt eddig nem mertem kipróbálni, mert féltem, hogy ezekkel a kulimászokkal először magamat kenem össze.)
Kiújult a háború, az már biztos.

Így hívják ezt szaknyelven. Vagy mifene. Szóval hogy én szeretek együtt lenni emberekkel. A barátaim szagok, ízek, hangok, érintések halmaza. Felismerném őket vakon is. Azt a gyalázatosan kevés férfit, akivel sikerült többször is szeretkeznem, ízről is be tudnám azonosítani.
Szeretem az érintést. Szeretem, ha Luca megfésüli a hajam, kedvem lelem a kozmetikusban, a masszőrben. Jó együtt aludni, macskával is, emberrel is, lánnyal, fiúval, szeretővel vagy csak úgy. Vagy a naturista uszodában, amikor csak fekszem a meleg vízben, és megkérem Józsiékat, hogy tartsák a fejem, az is jó (csak az nem jó, hogy közben az új adózási lehetőségekről beszélgetnek).
És ülni az éjszakában, és csak lökni, lökni a rizsát, hülyeségekről fecserészni, az is nagyon jó. (Ennek is van szakneve. Úgy hívják: verbális kurkászás. Ha jól emlékszem, egy Duncan nevű arc írt róla először, én Csányi Vilmos valamelyik könyvében, illetve Szvetelszky Zsuzsa pletykakönyvében olvastam róla, hogy az embernél a beszélgetés ugyanolyan fontos, mint a majmoknál a tetvészkedés.)

Ezért számomra teljességgel érthetetlen, hogy a szépszemű fiú csak sms-ben értekezik velem. Nem tudom, mit kezdjek vele: ez valami abberáltság, és koptassam le?
Abcúg szembenézés és beszélgetés? Ennyi kell belőlem? Pár kurta sor?

Zsuzsa verseit olvasgatom esténként.

vagyok vonat:
személy vagyok
gyors vagyok
teher vagyok

Zsuzsa beteg volt. Skizofrén vagy mániákus depressziós, nem ismerem e kórképeket, mindenestre már nem borderlány. Két évvel ezelőtt bevett egy marék gyógyszert, s kinyitotta a gázcsapot. Hogy melyik nyert – már nem érdekes.

tízezer énem egyike kezet fogott
tízezer éned egy másikával
és tudták azonnal mind a ketten
ez egy őszinte kézfogás volt

Húszéves volt, amikor megismertem. Hosszú, indiai szoknyáját hátrafújta a szél karcsú testén, vidám volt, nevettünk, kodeinszármazékot vettünk be, és reggelig beszélgettünk. Aztán eljött hozzám, aztán én mentem hozzá, verseket olvastunk, könyveket cserélgettünk, valamit főztünk az anyja konyhájában, és beszélgettünk végtelenségig. Moziba hívott, egy finn művészfilmre, de elnézte a mozit, vagy a kezdés időpontját, és valami bárgyú hollywoodi alkotást néztünk meg, és nevetve azt mondtam neki, Zsuzsa, ezt nem bocsátom meg.

firkálok:
néha csak leülök az asztalomhoz
és sokszorosítva
gyártom
a hiányt

Levelet írt nekem, és úgy kezdte: „Kedves vagy éppen kedvtelen Répa”. És sírtam ezen, mert volt, aki pont így kezdte a nekem írt leveket, de aki akkor már halott volt. És beszéltünk a halálról is, ahogy két fiatal beszél, akiktől ez a félelmetes misztérium még távol van, s csak borzongva-nevetve bújtunk össze a paplan alatt: hű, te is félsz, ugye?

utcán:
van aki kirakatot nézeget
én szavakat fogdosok
– mintha lepkéket –
össze neked

Aztán jöttek a furcsa dolgok. Hogy Németországban, ahol bébiszitterkedett, meg akarta ölni őt a nagymama. Hogy minden állásából kirúgták, furcsa vádakkal, és furcsa szektákkal kezdett barátkozni, furcsa könyveket olvasott, és igen, furcsán is beszélt, önmagához képest is furcsán.

zöld búzába feküdni
képeslap-eget nézni
meglátni a tágasságot
örökre így heverni
kinyílt szemmel
kinyílt szívvel
égre meredni

De azt gondoltam: rám is azt mondják, furcsa vagyok. Engem is értek már igazságtalan vádak, és ugyan már, ki törődik azzal, hogy minden állásból kiebrudalják? És mintha megint rendbejött volna minden: Zsuzsa férjhez ment. Hamarosan jött a levél: nemsokára megérkezik „betonkölyök” is. Gömbölyödő pocakkal láttam ismét, ahogy az – akkor még igencsak újdonságnak számító – csendes szülésére készült. És hátradőlt a lelkem: Zsuzsával minden rendben.

bejön
leveti a kabátot és felakasztja
tetszik nekem ez a kabát
közli hogy többet nem találkozunk
hóna alatt a fogassal távozik
a kabátot itthagyja nekem

De nem így volt. Komoly szülés utáni depressziója volt, és most már azt is elhiszem, amit akkor még aljas vádnak tartottam, hogy tényleg árhatott a kicsinek. Férje családja erős volt, egy beteg embert nem nagy dicsőség legyőzni. Zsuzsától elvették a gyermekét. Hivatalosan is betegnek minősítették. Nem ment orvoshoz, mert a szcientológusok, ahová járt, ellenezték a pszichiátriai kezelést. Aztán már a szcientológusokhoz sem járt, csak kóborolt egyedül a világban.

még mielőtt
kijutsz a fényre:
minden
alkalommal meghajolsz

Néha kijött hozzám, néha nálam aludt, néha adtam neki pénzt. Néha felhívott, s elmondta, hogy találkozott a Nemzetbiztonsági Hivatal tisztjével, aki megfenyegette. Néha felhívta az öcsémet, azt mondta, figyelik a számítógépét, hogy mit ír, ő tudja, figyelik őt.

amikor vége lett
kezdete is volt már
volt már minek fájni
annak hogy te voltál

Féltem tőle. Nem attól, hogy bánt, hanem féltem elméje sötét bugyraitól. Már nem volt az a jópofa lány, az a jó kis partyarc, akivel az ember villog a buliba. Elhagytam őt, nincs rá mentség. A harmincadik születésnapi bulim meghívóját – kurta gondolkozás után – már nem küldtem ki neki. Nem kerestem, magára hagytam.
Ezt a bűnt nem kéri rajtam senki számon, és a lelkiismeret-furdalást is könnyű csitítani: hiszen beteg volt, nem is tudtam volna rajta segíteni. Igen, a márciusi esőben, sírja mellett állva mindenki ártatlanul széttárta a kezét: szegény Zsuzsa, nem tudtunk rajta segíteni. Hiszen beteg volt, s e kórság legyőzéséhez mi kevesek vagyunk.
Én gyáva voltam. Remélem, megbocsájott nekem.

Szeretném azt hinni, hogy rám gondolt, amikor ezt a verset írta:

méltatlankodom:
Én nem állok be a pulóver-kötő
mindenféle lányok sorába!
Hány gombja legyen?

(Paulinyi Zsuzsa: Egyetlen, Orpheusz könyvek, 2003, Budapest, szerk: Zsille Gábor)