Az életem egy brazil szappanopera
unalmas és közveszélyes
tele van álkonfliktusokkal
és néha roppant sekélyes.

Szappanopera, tényleg az. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Tatára mentünk öcsém esküvőjére, elöl apu vezetett, mellett anyu, hátul Lucával dézsmáltuk a baconszeletbe csavart májat, apu Csányi Vilmos cikkéről beszélt, hogy az emberek azért néznek szappanoperákat, mert sívár az életük, hogy legyen miről pletykálkodniuk, közben Lucával óvatosan szedtük ki a dobozból a finom falatokat. Aztán apu befejezte az eszmefuttatását, s Lucával,szánk szélét nyalogatva, csevegni kezdtünk. Ki kivel, igaz-e a hír, a heteróból meleg lett, viszont egy leszbi nobilitást láttak fiúval csókolózni, na, én azt nem hiszem, de, isten bizony, Laci mondta, neki pedig egy haverja mondta, megbízható infromátor.
Mire Tatára megérkeztünk, apu mondta is, nem csodálkozik rajta, hogy mi nem vagyunk a képernyőre ragadva.
Aztán ott van a dzsánki-csajos lakás, ami kiváló platformja a pletykáknak. Ha valaki az emberi közösségek szövevényes hálózatáról akarna írni, elég lenne leülnie egy sarokba, s figyelnie. Kibékülések, összeveszések, kérészéletű szövetségek a másik ellen, öriharik, majd könnyes megbocsájtások. A ribilliók rendszerint egy férfi miatt törnek ki, és olyan csúnya történetek, amelyek, ha véget érnek, mindenki úgy érzi, méltatlan volt ez hozzá, és szégyenében beszélni sem akar róla.
Ami most a toppon van, hogy az egyik nagyon jó barátnőm szerelmet vallott a másik nagyon jó barátnőmnek. Aki elpoénkodta a dolgot, rihegett-röhögött zavarában, aztán most fogja a fejét: lehet-e így barátságot fenntartani, folytatni? Lehet-e úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
Én meg élvezem a lepisilés hozadékait: tegnapelőtt ciki is volt, amikor feljött hozzám a postásfiú – nagyon gondolkozom rajta, hogy beújtom -, s még jó, hogy én hamarabb otthon voltam, s az ágyamból kitessékeltem egy pucér buzifiút – Sanyikát, aki két albérlet között szokás szerint nálunk kérózik -, majd két óra múlva kitessékeltem a postásfiút is, hiszen Eszbéi jött fel hozzám. Aztán péntek estére randit beszéltem meg a feka gyerekkel a Kuplungban, ami elég balul sült el, mert ő azt mondta, hogy menjek fel hozzá, mire én nekiszegeztem a kérdést, hogy egyébként normális-e, és ezt mégis hogyan képzeli, aztán húzta a száját, menjünk át egy másik helyre, jó, mondom, de biciklivel vagyok, és csak egy másik romkocsmába mehetünk át, aztán szerencsére lekopott, ennek nagyon örültem, hiszen a pultoslány rámköszönt:
- Szia, Répa, mi van veled?
- Szia, te ki vagy?
- Madárka, nem ismersz meg?
- Húsz éve nem láttalak! Gyere, hadd öleljelek meg.
- Csak azt nem értem, Madárka – folytattam -, hogy itt élünk egy kisvárosban, miért nem találkoztunk húsz éven keresztül? Hogy lehet ez? A wiwen, ahogy veled is találkoztam, úgy találjuk meg egymást rég nem látott arcokkal. Azt hittem, mint ahogy rólad is, hogy külföldön éltek, vagy férjhez mentek vidékre, gyerekeket szültek, aztán kiderül, hogy semmi nem történt, csak mondjuk yuppikonform helyekre járnak, és csak azért nem láttuk egymást, mert nem járok pubokba meg a Liszt Ferenc téri köcsögkávézókba.
Madárka nevet, úgy, mint régen. Igen, helyesel, ő is eltűnt egy kicsit, hiszen a népszerű alternatív festű, akihez férjhez ment, bántalmazta, menekülnie kellett, aztán évekig csak biztonsági őrökkel barátkozott. És nehéz volt visszatérnie.

Most itt ülök Edit barátnőmnél, két szőke lánya veszekszik.
- Ha nem hagyjátok abba azonnal, következő reinkarnációtokban sziámi ikrek lesztek, és akkor örök életetekre össze lesztek kötve.

Még legalább 500 rész van hátra belőlem,
mert rám kíváncsi hülyékből akad bőven
még legalább 500 rész, szóban és zenében,
mert az elmegyógyintézet el van ragadtatva tőlem csak tőlem.

(idézet: HétköznaPI CSAlódások)

Hiányzik Máramarossziget. Kicsit helyrerázódtam ott. Aggódtam már az egészségem miatt, mert a lábtörésem óta – kellett nekem Jézuskától korcsolyát kérni – nem nagyon ittam, és sokszor nem is esett jól, megfájdult a fejem. De a kedélyes társaság, szigeti barátaim, elvégezték nemes missziójukat: csúszott a sör, a mézes körtepálinka, a Murfatlar borok.

És jókat ettem, hihetetlen jókat. Egy csomó olyasmit, amiben egyáltalán nem volt Knorr vagy Maggi. Ezért elsősorban Bálint édesanyját illeti köszönet. Kibuszoztam Hosszúmezőre Erikához, ők is vacsorával vártak. De én kimentem a kertbe, és ami ehető volt, mindent megkóstoltam. Ízletes, zamatos zöldségek. Csak azt nem értem: ha a sárgarépa murok, akkor mi a sárgarépa, amit csak a disznóknak adnak, és mi van benne, amiért én nem fogyaszthattam belőle?

Most újra itthon vagyok. Állok a szmogban a körúton, és várom az új villamost (amit már ki is vontak a forgalomból). Éjszakánként ropognak a csótányok a lábam alatt. A mellékutcákban a kutyaszar és -pisi penetráns szaga terjeng. (Ez azért mégiscsak urbánusabb, mint a libaszar…) Nézegetem a jópofa teheneket – nekem tetszenek, amikor Hamburgban voltam, akkor rendezték meg ott is a cowparádét, ott is tetszett. Mindenki a Szigetre készülődik. Kátya csalogat: Erika Serre is fellép, menjek ki, felír. (Erika Serre nagymamáját Máramarosszigetről deportálták, hoppá!) Persze, legyek ott reggeltől, és dolgozzak.

Hanga közben hároméves lett. Elszaladt az idő, mintha csak tegnap lett volna, hogy megnéztem őt a kórházban: csúf kis ebihal. Rám ugyan nem hasonlít, mondtam, nekem akkor sem lenne ilyen ráncos, vörös arcom, bedagadt szemem, ha három hétig megállás nélkül innék. Most meg kiabál a jeles alkalomból összegyűlt családnak: unnepeljunk, unnepeljunk! Az ajándékomat félrelöki: hol van belőle a játék? Kis hülye bunkó pina, mondom neki, erre rámugrik, csikizni kezd.

Óóóó, közben az irodában, ahol ülök, bejött S. Laci, neves liberális publiciszta. Ó, neki igazi szeplős farka van, ilyet még nem is láttam, nagyon helyes. Hosszasan puszilgatja az arcomat.
- Olvastad a könyvem?
- Amióta haldokló gyerekekről írtál, egy sort sem olvastam tőled!
- Pedig rólad is írtam.
- Nem érdekel.
- Akkor nem is kérsz belőle egy példányt?
Na jó, ha akar adni, elfogadom, kegyként. Vajon mit írhatott rólam?

Ez nem tudom, hogy működik, megváltozik valami bennem, és más szagot bocsájtok ki, vagy egészen egyszerűen a férfiak megérzik rajtam egy másik férfi szagát, mintha egy kutya jelzésértékűen lepisilt volna…
Szóval nem értem, én nem ülök másképpen a metrón, és nem nézek ki se rosszabbul, se jobban, nem beszélek másképp, vagy nagyon titokzatos a dolog, vagy pofonegyszerűen csak kémia.
Van, hogy hónapokig-évekig nem néznek rám a férfiak. Van, hogy már beleőrülök a cölibátusba, és ha valaki a túlzásba vitt, csapongó nemi élet hátrányairól papol, azt legszívesebben falhoz vágnám: haver, inkább kiégett nő leszek a sok keféléstől, mert a szex nélküli élettől meg lehet veszni! A Prozac, az elég jó, csökkenti a vágyakat, a Xanax is segít. Persze legjobb lenne egy kiadós nagy baszás.
De az nem jön össze sokszor, az istennek sem.
Az ember lánya meg éjszakákat tölt kettesben a suicid késztetéseivel.
Aztán egyszer csak összejön. Megtörténik a csoda: rendszeres időközönként feljön hozzám egy férfi szex céljából. És rajtam hagyja a nyomát, és ezt a többi férfi, mondom, valami titokzatosság folytán, de megérzi.
Ma, amikor a Fekete Dobozhoz mentem fel, a csinos postás kezdett udvarolni, nagyon kedvesen, így a végén megadtam neki a telefonszámomat. Aztán rá fél órával egy nagyon szexi feka pasi szólított meg a 83-as trolin, Afrikából jött, a műszaki egyetemen fog tanulni. Hát, neki is megadtam a telefonszámomat, mert elég jó segge volt, és szép bőre, meg egyébként is, néger, meg katolikus pap, hmm, egy néger katolikus pap, az lenne ám az igazi! Vagy egy néger katolikus pap meg egy katolicizált zsidó pap, a gyóntatófülkében… És mondjuk a négernek nagy farka legyen, a fehérnek meg nem, annak minek is, elvégre nála a világhatalom.
Na, ma jön az a jóember hozzám, megint lepisil, és a többi férfi ezt érezni fogja, és mind-mind meg szeretne velem ismerkedni.
Jól van ez így.

„Néha úgy érzem, hogy elhűlök már egészen.
Még az a jó, hogy erről nem beszél velem senki sem.”

Nagy mese, hogy a szexet és a biciklizést nem lehet elfelejteni. A biciklizést tényleg nem, de az orgazmusra való készséget elfelejti a test.
Eszbéi, a hajdani szadeszes ügyvivő, duna körös környezetvédő nobilitás, aki ma már csak egy konzervatív online újság hasábjait tölti meg, időnként nálam tölti az éjszakát. Kétségtelen: nem a potencia fenegyereke. De számos erénye miatt nagyon megszerettük. Én is, Ria is, Luca is. Udvarias. Ha feljön, mindig hoz ezt-azt. A kánikulában felhív telefonon, s előre is exkluzálja magát: sajnos nem áll módjában mosakodni, nálam tussolna, ne haragudjak ezért. Fogat is szokott mosni, és egyáltalán nem büdös a szája. Mindig nagyon tiszta. Aztán valami régi sztorit mesél, húsz évvel ezelőttről, s bocsánatot kér, hogy régi szeretőjét említi benne. (Magyarán, nem azt mondja, hogy „hasonlítasz az előző barátnőmre, csak ő vékonyabb, és jobb a melle, de te meg jobban szopsz”.)
Kicsit értetlenkedik a Baader-Meinhoff kommunában. Hogy a hűtőben minden közös, ha vacsorát készítek, mindenkinek jut belőle, s az vásárol be, akinek van pénze. „Kié az uzó, ihatok belőle?” – kérdezi. „Nálunk a hűtőben nincsen magántulajdon, nyugodtan fogyasszál” – így Luca.
Szeretem engem, s mindent megtesz, hogy nekem jó legyen. És nekem kezd is jó lenni, ahogy kezével és nyelvével barangol a testemen, szép lassan felengedek. Elalszom mellette, ő még olvas. Van ebben valami megnyugtatóan biztonságos és hétköznapi. Tudom, hogy minden lapozásnál megcirógat, a fejezet végén puszit ad az arcomra. Nyugodt az álmom.

Hiányzik.

Idézet: Nyeső Mari

Nekem a szatyor már punga lesz, a sütő lehr, az üdítő szuk. A gyerek pulya, a szerelemgyerek koptyilpulya. A jelenléti ív kondika – felesége szerint ezt kell vendéglátómnak minden este aláírnia a kocsmába. „El vannak menve Magyarba” – mondja a rónaszéki tanárnő. Kommentáljam!?
Jancsi bácsi, az erősen fasiszta, alkesz öregember gondoskodik a szállásról. Jó egy órát üldögéltünk a teraszán, amikor rájöttünk, az öreg nem a kocsmában van, hanem a szobában húzza a lóbőrt. Fehér ruhában voltam, kiengedtem szőke hajamat, s úgy ébresztettem fel. Megijedt a mátós öreg, azt hitte, túlvilági jelenés vagyok. – Én csak álom vagyok, Jancsi bácsi – próbáltam neki beadni, de Bálinték elröhögték magukat.
A sós vizű strand érdekes – öt percig. De nincs tiszta vécé, öltözőkabin, román lakodalmaszene szól teljes hangerővel, a tussolóból jéghideg víz csorog, pedig hajat is kell mosni a só miatt. Szimpatikus arcú férfi kérdez valamit a zuhany alatt. – Nem értek románul – mondom románul -, Budapestről jöttem. Örül nekem, magyarul kérdezget: kiféle, miféle vagyok. – A nagymamám máramarosszigeti volt. A Csiszár családból. A viski ágból. – Én is Csiszár vagyok – lelkendezik, s én is meglepődöm: mindig ráébredek, hogy egy nagy szigeti família sarja vagyok. – Szaploncán, a vidám temetőben vagyok fafaragó, a fiam is, jól megélünk belőle, jöjjön, bemutatom a családomnak.
Este már sírok. – Angol vécét akarok, Bálint, angol vécét. Kísérj ki pisilni. Fúj, beleléptem egy tyúkszarba, hívjunk taxit, azonnal menjünk vissza a városba! – a nyafogásom már biztos elviselhetetlen. Nem merek inni semmit, potyába kínálgatnak sörrel, mert félek a sötét kerti buditól. A ház, amiben alszunk, egy öreg bácsié volt. Tele hihetetlenül gyönyörű stílbútorral. Az alacsony kis szoba fala zöld mintás, giccses vallásos képekkel díszítve, s az egész dohszagú. Pityergek a poros fekhelyemen: az otthoni baldachinos-királynős ágyamra gondolok, lila ágyneművel, illatos lepedővel. Nem gyaláznám ezt a szállást, de a viskó tetején parabolaantenna, a szobában házimozi-berendezés.
Tetszik viszont az etnikai sokszínűség. Bálint barátja, Robi, egyszerű fuvarozó, de a magyaron kívül ért románul, ukránul, németül, szlovákul. Felesége tiszta arcú ukrán nő, magyarul szólok hozzá, ő románul válaszol, s jól megértjük egymást.
Veszni hagytam a jó nyelvérzékemet, ott egye meg a fene. De románul muszáj lesz összeszedni egy kis nyelvtudást.

Az Izához közel lakom. Ha végigmegyek a töltésen, a Malomkertbe jutok, át a deszkahídon, a Szalaván tövében, a forráshoz, ahol a gábor cigány család él, akiket sikerült lefényképeznem. Kéredzkedtem volna a házukba is, a szociális kukkoló, de nem engedtek: kedves fehér burzsuj nő, de az intim szférájuk tabu. Megértem. Majd ha ők is jöhetnek hozzám (már úgy társadalmilag).
Az út kövekkel van kirakva, hiába a kényelmes szandál, feltörték a jobb sarkamat, fájdalmasan berepedt a máskülönben ápolt bőr. Éjszakánként csúszkál a lábam a köveken, félek, kibicsaklik. A vállam egyre barnább – vagy inkább szeplősebb -, s a nyakamon hatalmas csípés éktelenkedik. Fenistillel kenegetem.
Éjszakára lehűl a levegő. Amikor hazaérek, mezítelenül beállok a kerti zuhany alá. Talpam alatt a fű, a már kihűlt víz csorog végig a testemen, s furcsán berreg kezemben az elektromos fogkefe. Fázom, de jólesik az egész napos hőség után.
A társaság, mit szépítsük, pallérozatlan. Nem buta, de a pesti liberális értelmiségi barátok után égbekiáltó az olvasatlanságuk. Bálint szobáján plakát: Szüljük tele ismét a Kárpát-medencét. És nem érti, hogy miért vagyok kiakadva ezen. – Erikának tetszik – mondja – és különben is, nektek nőknek szülni kell. Nehogy a kínaiak ellepjék az országot. – Erika gendervak, az uralkodó férfitársadalom prizmáján keresztül tekint önmagára. Fenntartás nélkül csúszik bele a sztereotipizált női szerepbe.
Ebből persze Bálint egy szót sem ért, ezért másra tereljük a beszélgetést. Estére leveszi nekem a plakátot.
Egy gyermekotthonban jártam. Nagy darab, jovális fickó a haver, aki ott dolgozik. A szoknyám alatt dugdostuk a sört, hogy a gyerekek ne lássák. Számkivetett kis lurkók, sorsuk még akkor is szomorú, ha maga az intézmény minden várakozást felülmúlóan kulturált, jól felszerelt, tiszta és modern volt. Három tizenéves cigány gyerekkel összebarátkoztam. Megmutatták a nappalit, a fürdőt, a szobájukat, kínáltak a süteménnyel, amit ők készítettek, megmutatták titkos kincseiket. Lefektettem, megszeretgettem őket, jóéjtpuszti adtam nekik – nem lennék jó felügyelőtanár, hamar levennének a lábamról.
Esténként iszom. Sört, rendesen. És mititeit eszem hozzá – vörog patru mics, si csuk bere. A boltban helyi termékeket vásárolok: telemiát, Ciuc sört, nyomós juhsajtkrémet, báton csokit, és még számtalan tejterméket, amiknek a nevét sem tudtam megjegyezni.
A népek itt barátságosak. Hamar szert lehet tenni barátokra.
Andorral, a nagyon-nagyon fiatal még nem férfival a hosszú buszutat tettük egymás számára elviselhetővé, sőt, kellemessé. Az édesanyja kirobbanóan kedves orvosnő. Itt Szigeten is, úton-útfélen szóba elegyedem mindenkivel.
- Ismertem a nagymamáját, jó barátnőm volt, alacsony kis barna lány – mondja a sarkon az öreg néni. – Jaj, de örülök – így én, pedig nem lehettek nagy barátnők, a nagymamám – ha élne – húsz évvel lenne idősebb a néninél. De hagyom, hogy örüljön a néni. Közben a macskáját simogatom.
A református temetőben vagyok a másoduncsitesómmal. Fehér kardvirágot kaptunk.
- Nézd, Julika, ez itt a dédnagyanyád sírja, itt Eta néni, nagymamád testvére, Csík Laci bácsi, emlékszel rá, nemrég halt meg. És itt van Leövey Klára, tegyünk neki is egy virágot, nem járhatnál egyetemre, ha ők nem kezdik el a harcot.
Hétvégén, ha minden jól alakul, kimegyünk Rónaszékre.

A lelkiismeret-furdalás váratlanul csap le rám. Bada Dadával is olyan csúnyán beszéltem, nem is egyszer. Kiabáltam vele, legalább fél órán keresztül, amikor még barátkoztunk egymással – magyarul dugtunk -, hogy ne cigizzen az ágyban, és ne igyon annyit, és különben is, egy semmirekellő, ha elveszne, hát bizony nem lenne kár érte. Ilyeneket mondtam.
Egyszer alaposan megkurtította a hajamat, színes tincseimet egy festménybe tette. Emlékszem, Tricepsz pincéjében ültünk, hideg volt, adtam neki pénzt, hogy hozzon bort és sajtot, de ementálit, és pöröltem vele, amiért trapistát vett. Hideg volt, nagyon fáztam. Egyszer meg elhívott, szintén ebbe a pincébe, Ladik Katalin felolvasóestje volt, többórás, szünet nélkül, ő persze zavartalnul felállt és kiment inni, én meg illemtudóan végigültem. Angyalbordák, talán ez volt a címe. És akkor is nagyon fázott a lábam. Ez a pince, a IX. kerületben, elég lepusztult hely volt, régi szenespince, egy pallón kellett lemenni, és a vécé hátul volt, át kellett menni egy udvaron.
Hívott, hogy menjek ki hozzá – valahol Pest külvárosában lakott, kint a világvégén -, de amikor elmesélte, hogy háromszor kell leszállnia az egyébként ritkán járó buszról, hogy rágyújtson, nem mentem el vele.
Aztán még hosszú időn keresztül hívott ilyen-olyan kiállításmegnyitókra, de nekem már nem volt fontos, és nem mentem.
Sok ilyet elpasszolunk az életben, nem?
Vajon most hol az a festmény, a hajammal?

“Azt mondod menni kell, azt mondod innen el,
Mutass most valamit, ami jobban érdekel annál mint ami ez itt,
Ami felsegít, aztán felrepít,
Ahol valaki vár, na mondjad már…”

Menni kéne, valamerre. Évek óta nem nyaraltam, nem is tudom, milyen az. Tavaly nyáron anyám a lábát törte, előtt nyáron a karját (véletlenül mindkétszer ugyanaz a fiatal sebész műtötte, nem is értette, egy jó csontsűrűségű asszonyt miért lát újra). Azt mondtam neki, ha idén nyáron is eltöri valamijét, felszámolom a diszfunkcionális, mindenféle kacattal teli konyháját, amit képtelenség tisztán tartani.
Meg dolgoztam is, nagyon sokat. Most meg itt ez a rengeteg idő, ha nem figyelek, kicsorog a kezemből.
Három évvel ezelőtt Éva barátnőmet meglátogattam Hamburgban, s kivonatoztunk a tengerhez. Fürödtem is, bár hideg volt, de akkor láttam először tengert, bele kellett mennem. Úszni nem lehetett, akkora hullámok jöttek. Álltam csak, s hagytam, hogy a hullámok felborítsanak, csak a sörömre vigyáztam. Az emberek megálltak – sapkában, sálban -, s mosolyogva nézték, hogyan mókázom. Ez egy szép emlék, szoktam is dédelgetni.
Máshol meg nem nyaraltam. Tüntetni, igen, voltam, de onnan, bár élményekben gazdagon, mégis megtörten értem haza.
Most elmennék, de tanácstalan vagyok. Nézegettem utakat, kokettálok valami tengerparti üdülés gondolatával is… De ha lemegy a nap, üldögéljek egyedül a lemenő nap fényében? Minden ember sorsában vannak kritikus pontok, nekünk, egyedülálló nőknek kerülnünk kell az olyan helyzeteket, ahol az élet kíméletlenül olvassa a fejünkre magányunkat. Különben is, bár vízben lenni csodás dolog, a nap könnyen vörösre perzseli fehér bőrömet.
Jó, tengerpart dobva.
Elmehetnék persze elsőkörös barátnőimmel, de ők 1. mindig a természetbe mennek, amit én csak távolról csodálok, 2. stoppal, pénz és szállás nélkül vágnak neki a világnak, s valahogy úgy érzem, ehhez én már fáradt vagyok.
Vagy elmehetnék barátokhoz, úgyis az embereket szeretem a legjobban. Meglátogathatnék rég nem látott rokonokat.
Talán elmehetnék Kolozsvárra vagy Máramarosszigetre, Münchenbe vagy Szófiába. Nagybányára Vali nénimhez. Sopronba a másoduncsitesóimhoz.
Remélem, valaki ráér majd velem lenni.

“Jó kis szomorúság
egyszer odamegyek
hogy mondjam el:
ez egy portugál dolog.”

A Portugál című film zenéje, Palya Bea énekli

Szerintem a világon a legjobb dolog emberekkel ismerkedni, velük beszélgetni, információkat gyűjteni, a másik társaságban aztán adva a jólértesültet, kicsit eltúlozva a híreket továbbadni, magyarul pletykálkodni.
Mostanában – mert hirtelen rám szakadt egy csomó idő – eljárok a humanistákkal kopogtatócédula-ígéreteket gyűjteni. Egész jó elfoglaltság: becsöngetünk, és beszélgetünk az emberekkel. Főleg az idős nénik örülnek nekünk, álldogálunk a küszöbön, és ők meg végre elmondhatják apró-cseprő dolgaikat.
Minap Luca összeszedett egy San Franciscó-i indymédiás (www.indymedia.org, magyar mutáció: www.indymedia.hu) újságíró fickót. Aki a biciklikölcsönzőben aztán megismerkedett egy finn sráccal, Sebastiánnal. Ő pedig tegnap nálunk vacsorázott – ízlett neki a túróstészta, szalonnapörccel. Beszélgettünk mindenféléről, hogy a Szinuhe milyen jó kis regény, és ó, mondom, hát Finnországban él a Nemzetközi Roma Írószövetség elnöke; tudtommal a Baltzar-villában több magyarországi cigány író is vendégeskedett. Igen, igen, örvendezett a fiú, az apám építész, ő tervezte a házat, ami leégett. De képzeljem csak el, valószínűleg szándékos gyújtogatás volt, a rendőrség nyomoz. Persze azt is hozzá tette, hogy ez nem biztos. De több fenyegető levelet is kapott.
Olyan jó, hogy még egy finn fiútól is lehet mindenféle jó kis pletykát megtudni.

Először is, legyen jó cipőd. Puha, vastag talpú. Legjobb persze a bakancs, a Ciánkáliban viszonylag olcsón tehetsz szert majdnem új Martensre. Nekem a tüntetőbakancsom szép kék színű, benne sárga napocska, holdacska. Ha keményvonalas vagy, kössél magadra hungarocellt, ez valamelyest megvéd a rendőrök gumibotjától. Erre húzd a guevarás pólódat. A nyakadat jól tekerd be paleszkendővel úgy, hogy a szádat-orrodat is fedje. Erre vedd fel a fekete csuklyás pulcsit. Ne feledkezz meg az úszószemüvegről, valamelyest védelmül szolgál, ha könnygázt vetnek be.
A hátizsákodban – melyet politikai kitűzők, mint például “Our world is not for sale”, vagy “Love music, hate racism”, anarchia- és békejel díszít – legyen ásványvíz, lehetőleg másfél literes egy oldalzsebben. Egy kis tisztasági csomag – kisszappan, fogkefe, tiszta bugyi, intim törlőkendő -, mert lehet, hogy a rendőrségen töltöd az éjszakát (vagy még a másnapot is). Tömör barnakenyér, sajt, alma, répa – könnyű ételek. Egy kis csokoládé: magas energiatartalmú, gyorsan helyreállítja a vércukorszintet. És még valami legyen nálad: hagyma. Én még nem próbáltam, de hallottam, hogy működik a módszer. Ha könnygázzal lőnek, az kevésbé hatásos, ha beleharapsz egy vöröshagymába. Drog ne legyen nálad, szinte mindenhol büntetik. (Én egyszer két gramm speedet dobtam a csatornába – elfelejtettem kitenni a táskámból.) Szükséged van az okmányaidra, és jól tedd el a papírt, hogy kit kell hívnod, ha bajba kerülsz (ezt rendszerint a szervezőktől megkapod).
Maszlov Péterrel kézenfogva – én féltem – mentünk Firenzében a milliós tömegben.
- Ha éhes vagy szomjas vagy, szóljál – szólt Péter. – Van nálam fokhagymás kolbász és rum.