Fogj kezet velem, és bejöhetsz a dzsánki-csajos lakásba!

Ó, tegnap a Técsői Banda már nekem húzta a máramarosszigeti dalt, én meg fújtam velük: la, la, la, mai dorule, dor. Hű, nagyon szeretem ám, ha nekem játszanak! A Gödör klub kiváló kultúrpolitikájának köszönhetően (rendszeresen bérbe adják a helyiséget nagyobb cégek rendezvényeinek, avatott be egy szervező, majd az ebből befolyt összegből fedezik a színvonalas és ingyenes koncerteket) részesültem a jóból. Az elején nem éreztem jól magam, mert két órát vártam egyedül bennfentes Kátyára. Na jó, az túlzás, hogy egyedül, mert azért – természetesen – találkoztam ismerősökkel, de azért tudtam, hogy Kátya a lelkiismeret-furdalását rendszerint egy beherovkával kompenzálja, előadtam a magára hagyottat.
Meg a banda is kicsit fáradtan kezdte. A tűzijáték alatt eláztak a hangszereik, aggódtak miattuk, kedvetlenül játszottak. Aztán nagyon belejöttek, de nagyon. A soknemzetiségű régió bőséges zenei kincset biztosított számukra. Játszottak magyar, román, zsidó, cigány, ruszin, szlovák népzenét, sőt hucult is, amiről én még egyáltalán nem is hallottam. És persze, külön nekem, mert most jöttem haza Máramarosszigetről, a mai dorulét.
Ami valami olyasmit jelent, hogy vágyam.
Ami most nekem az, hogy megint elmenjek mulatni a Técsői Banda koncertjére.

Reggel vettem észre, hogy már vagy öt küllő is eltörött a hátsó keréken. Gondolom, a tűzijátékkor magam törhettem el kettőt, amikor egy faágat sodort a szél bele, és gyorsan ki kellett rángatnom – a fene sem törődött a küllőkkel -, aztán tegnap tovább szaporodott számuk.
A harmincadik szülinapomra kaptam a szüleimtől, anyám eredetileg “szép ruhát” szeretett volna venni nekem. Namármost, kettőnknek egészen eltérő fogalmaink vannak a szép ruháról. Szerintem szép, amit Editke varrt nekem, tele a szoknya anyacsavarral, s van hozzá anyacsavaros nyakláncom, karkötőm, sőt, egy diadémféle is, amit a fejemre húzhatok. Anyám szerint gusztustalan, hogy mindig kint van a cicim, és Editke bohócot akar belőlem csinálni ezzel a kockás nadrággal. Meg egyébként is: aki kövér, az öltözzön rendesen. Nyakig zárt drappszínű zsákruha csipkegallérral. És abban elkísérhetném őt a templomba is, feltéve persze, ha rendesen néz ki a hajam, kiszedem a pirszingjeimet, és milyen kedves emberek járnak oda.
Kicsit ábrándoztam is erről az életről: a fehér blúz, amin szép fehér gombok vannak, a színtelen rúzs – mi a fenének készítenek színtelen rúzsokat? az meg mire jó? -, a vasárnapi rántott hús, igen, lehetnék középosztálybeli fehér nő, o Janet, o Brad, I love you…*
Ezért rövid gondolkodás után mondtam, hogy igazán nagyon szép ajándék lenne a szép ruha, de én talán egy biciklit kérnék.
Így lett egy piros színű, Caprine márkájú, 28 colos, agyváltós női citibike-om.
Ha anyámnak csak halvány sejtelme lenne arról, az elmúlt öt évben hányszor kóvályogtam a pesti éjszakában részegen a járgánnyal! De azért nagyon vigyázok rá. Mindig csak olyan kocsmába járok, ahová be lehet vinni, és még egyszer sem felejtettem ott – ami pedig elég tipikus.
A kerékpár egy angliai felmérés szerint a legnagyobb találmány az 1880-as évek óta. Kevés energiabefektetés mellett nagy hatásfok, nulla károsanyag-kibocsájtás. Az ökológiai lábnyomod sokat zsugorodik, ha autó helyett bringával jársz. Ráadásul itt a belső kerületekben percek alatt elérek vele bárhová. Burzsuj Budára meg úgysem megyek át.
Csak még mindig én vagyok az utca négere. Az igazi diszkriminációt biciklistaként tapasztaltam meg igazán. Bár a kerékpárosok száma szemlátomást napról napra növekszik, a városvezetés még mindig az autóslobbi seggét nyalja. Ha épül is új bicikliút – szerényen -, azt a járdából szakítják le – tehát a gyalogosoktól veszik el. A nyugati trenddel ellentétben – Norvégiában külön juttatásban részesítik azokat, akik két kerékben mennek dolgozni – itt még szinte mindenki az új utak-új autók-száguldás bűvöletében él. Még mindig büntetés nélkül lehet parkolni a bicikliutakon.
De én nem cserélném el a drótszamaramat semmi másra! Nem kell nekem olyan járgány, amivel – akár saját hibámból, akár vétlenül – elvehetem más életét, amit nem használhatok, csak józanul, ami után mérhetetlen pénzeket kell fizetnem, és amivel felbecsülhetetlen károkat okozok a népegészségügyben.
Na, ez most egy jó kis biciklis marketinges írás lett.

(*Rocky Horror Show)

Ez egy furcsa, talán szégyenteljes elhajlás, amivel mind én, mind a holdudvarom rendelkezik. Nem vagyunk profik persze, akik pontos információval rendelkeznek, mikor melyik kerületben lesz lomtalanítás, és már hajnaltól cirkálnak az utcákon, hogy az értékesíthető holmikat kisteherautójuk platójára rakják, otthon kicsit helyrepofozzák, majd az Ecseri piacon eladják. Nem, mi csak esténként sétálunk, és ami megtetszik, és természetesen az égegyadta világon semmi szükségünk rá, azt hazavisszük. Külön áldás számunkra, hogy a közelünkben működik egy Máltai Szeretetszolgálat, néha este letesznek oda egy-egy ruhacsomagot, s ha mi kiszagoljuk – márpedig kiszagoljuk, mert az egész hozzánk járó és igen bő tagságot számláló slepp is bőszen monitorozza a felhozatalt -, az egész brancs rohan, hogy megszerezze a zsákmányt. A csomagokat aztán boldogan bontogatjuk. Amire abszolúte nincs szükségünk – ez kritérium! -, azt megtartjuk, a többit visszavisszük. (Természetesen az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel a felhalmozott tárgyak egy idő után minket szintén kitúrnak a lakásból, így mi is viszünk le csomagokat.) A múltkor kidobott táskákat találtunk. Sanyika – akit már megint a második hete nálunk esz a fene – hozta fel, mi pedig ugrándoztunk örömünkben a gazdag fogás láttán. A táskák zsebei ráadásul mindenféle apró kacattal voltak tömve. Akadt pár teazacskó, de nem filter volt bennük, hanem rendes teafű, méghozzá jázmin, amit én igencsak szeretek. Aztán zacskós cukor is, amit egyébként a Spinoza Házból szoktam lopni, ott minden asztalra kitesznek egy egész kosárral, én meg feltűnés nélkül teletömködöm a zsebeimet. Kicsi utazó varrókészlet. Hű a mindenit: dobókockák és Harry Potter-kártya. Skótkockás nesszeszer, benne apró krémminták – ezekhez már tényleg beteges vonzalom köt. (Drága Kende Ági barátnőmnek azóta is hálás vagyok, mióta édesapja elvitte filmforgatásra Brazíliába, és ő az elegáns hotelt kifosztotta a kedvemért, egy aprócska szájvizet még mindig őrzök e készletből.)
Jó tippekkel régebben még bennfentes Kátya barátnőm szolgált (sajnos már leszokott róla). Mindig pontosan tudta, hol melyik egyház, önkormányzat oszt szeretetcsomagot. Már olyan jók voltunk ebben, hogy mondtuk is a Narancsban publikáló barátnőnknek: írja meg az Élet+Mód rovatba.
Aztán persze ott vannak a túrkálók. És az ugye, ökológiailag tök rendben van, az ember lelkiismeret-furdalás nélkül engedheti át magát a vásárlás gyönyöreinek. Vannak használtcikk-kereskedések is. A diszfunkcionalitás természetesen itt is a szemünk előtt lebeg, csak és kizárólag használhatatlan, tökratyi cuccokért vagyunk hajlandóak pénzt adni.
Mindent összevéve, legnagyobb boldogság, ha az ember ingyen szert tesz valamire, ami ócska, használt, csúnya, büdös és semmire sem jó.

Ne aggódjon senki, nincs semmi bajom, a mobilom ugyan minden szárítgatás ellenére még mindig nem működik tökéletesen, de más bajom nincsen. Mert végül is kibicikliztem a Duna-partra, az Erzsébet-híd pesti hídfőjéhez. Előttem egy apuka állt két picike lánykával, mondtam, hogy az egyiket ültessük fel a biciklimre, hogy jobban lásson. Az első csepp leesésekor az apuka fel is kapta a két apróságot, de a szél olyan hirtelen jött, hogy nem hiszem, eljutottak volna valami biztonságos helyre. Az emberek sikoltozva futottak, én is ijedt voltam, hiszen apró jégdarabok is estek, és attól féltem, hogy nagyobbak is jönnek. Meg aztán az is durva volt, hogy a szél felkapta a biciklimet, és vitte volna, ha nem fogom. Az erős széllökések szerencsére hamar abbamaradtak, bár az a pár perc is elég volt a pusztításhoz. Kis mellékutcákon gyorsan hazatekertem, a papucsban csúszkált a lábam, a küllőim közé időnként apró fadarabok akadtak, a lámpám kiégett, kikerültem egy bádogtetőt, alig láttam a zuhogó eső miatt, de szerencsére a rossz látási viszonyok az autósokat is óvatosságra intették. Forró fürdő, citromos tea, kasvirágcseppek után éppen az Üvegtigris 2-t néztük dvd-ről, amikor – gondolom, akkor mutatta az esti híradó először a borzalmakat – csengeni kezdett a telefonom, kedves ismeretlen ismerős, édesanyám érdeklődtek, hogy egyben vagyok-e. Akkor tudtam meg, hogy a viharnak halálos áldozatai és rengeteg sebesültje van, gyerekeket keresnek a szülők.
Hajnalig hallottam a szirénázó autók hangját.

“Egy lány kéne nékem,
aki büdös és koszos.”

Egyszer megtörtént, hogy büdös voltam. És a megjegyzést ráadásul illetékestôl kaptam: Biegelbauer Páltól. Aki ismerte, olvasta, az tudja róla: a hazai természetgyógyászat egyik úttörôje volt. Az illatokról írt könyvet (Gyógyító illatok: Aromaterápia). Történt pedig, hogy nála, illetve náluk töltöttem a szilveszter estét. Jó barátaim, felesége, gyereke – szívemnek nagyon kedves emberek. Pali is az volt – még most is az, még ha csattanós puszit már nem nyomhatok többet az arcára. De visszatérve az esetre: karácsonyra valami édeskés-bódító parfümöt kaptam. Fürdés után fújtam is magamra. Aztán még egy kicsit fújtam. Aztán még indulás elôtt úgy gondoltam: magamra dobok még pár spriccet. Pedig nem szoktam túlzásba vinni, csak gondoltam, lehetek egyszer én is olyan nô, akit parfümfelhô vesz körül. És mikor megérkeztem, Pali az érzékeny orrát elfintorította, kezembe nyomott egy törülközôt, és megkért, hogy most azonnal mosakodjak meg, és ne tegyek még egyszer ilyet, semmi baj sincs a természetes szagommal, így viszont, bocsássak meg neki, de nem bír megmaradni a közelemben.
Ezt meg is bocsájtottam.
Azt már nem annyira, hogy hajnalban – a feleségével még elmentünk az uncsitesómhoz – kizárt minket a lakásból. Dörömböltünk, toporzékoltunk, káromkodtunk: ilyen nincs, hogy sem ô, sem a kislányuk nem ébred fel. Telefonáltunk, hallottuk, hogy ott csörög a készülék a fejük mellett. Végül a cipôm sarkával betörtem az ajtó kis ablakát. Berontottunk a szobába: édesdeden aludtak együtt.

“Egy lány kéne nékem,
aki rám csak rosszat hoz.”

(idézetrôl:
- Editke, édesapád ugye a Bizottságban zenélt?
- Igen, miért?
- Csak eszembe jutott.)

Én csak azt a két percet szeretem az augusztus huszadikából. Amikor a tűzijáték előtt, kilenc órakor, elsötétül a város. Csönd van, és várakozás. És nekem elszorul a szívem: micsoda áldás az, hogy ezt a várost egy évben csak egyszer sötétítik el. És nem szólal meg a légiriadó, nem kell óvóhelyre menekülnünk, egymás kezét szorongatva, szánk szélét harapdálva várni a bombázások végét, amikor más gondolatunk nincs is, csak hogy élnek-e még a szeretteink, áll-e még a házunk. Anyám, apám átélte a háborút. Én csak a híradóból ismerem. És évről évre, a Duna partján állva, abban a két percben eszembe jut: milyen kurva szerencsés vagyok!

“Kövér nők

Hallott már valaki kövér nőket beszélgetni? El se lehet képzelni bármi más látványosságot, amelyből így áradna az egészséges vidámság. Senki se tud úgy nevetni, mint ahogy két kövér nő nevet. És utoljára se tud nevetni, mert ők ketten sohasem hagyják abba. Ha kettőnél több kövér nő beszélget, az ember arra gondol, hogy a jó egészség titka a testek tömegében és sűrűségében rejlik. Még az is megfodul az ember fejében, hogy nem zsír, hanem törökméz szorongatja a szívüket. Mindig az az érzésem, hogy harminc évvel fiatalabbak a koruknál, és vigyázniuk kell, nehogy a föld vonzóereje hirtelen elengedje őket. Ez volna netán a gömbök metafizikája?”

(Gabriel García Márquez)

Jaj ne. Már megint. Ráadásul Márquez tollából, ajaj! Elegem van, hogy testi jegyeimből fakadóan mindenféle vélt tulajdonságokkal ruházzanak fel! Ez a “ti kövér nők mindig olyan vidámak vagytok”-típusú hülyeség, amitől rögtön sírva fakadok.
Kövér hősnők… Nincsenek is kövér hősnők. A magyar irodalomban akad egy: Lene Kretzsch. “Nem mintha csúnya lett volna, sőt, inkább szép nő volt, a maga nagydarab módján, és mindig óriási sikerei voltak a férfiaknál. Határozottan mutatós volt. Azok közé a nők közé tartozott, akiknek a harisnyáján mindig épp most szalad fel egy szem, vagy éppen most szakad le egy gombjuk, vagy kirepedt a blúzuk, és így azt az érzést keltik az emberben, hogy állandó fizikai fejlődésben vannak” – írja Szerb Antal. De a regényből az ötvenes években készült filmadaptációban Lenét már Moór Mariann alakítja – ötvenkilósan. Marlene Gorris feminista filmrendezőnő Antonia című filmjében könnyfakasztóan szépen mutatta be két szellemi fogyatékos szerelmét, de mintha mi, molettek, a 20. század óta már nem is lehetnénk egy férfi vágyának tárgya.
Napjainkban valamiért nem lehetünk szexisek, vonzó nők, örökké vidámnak kell lennünk, nagyokat nevetnünk, persze azokon a “vicces” képeken is mulatnunk kell, amelyeken egy jó autóban meztelen molett nő ül, a képaláírás pedig: a legjobb lopásgátló.
“Sose bánd, Répa, hogy így nézel ki” – mondta bölcs idős kolléganőm, Dóra néni. “A férfiak a korzón leeresztenék, az ágyban pedig felfújnák a nőket.” És igaza is volt, mert a férfiak az ágyban élvezettel merülnek el két nagy mellem halmai között, de az utcán már nem fogják meg a kezemet. És azt hiszem, félnek is tőlem egy kicsit.
Ria, aki nagyon helyes lány, fejletlen. Kitömött, úgynevezett push-up melltartói vannak, sőt akad olyan is, amelyikben szilikon van. Talán harminc kiló ha van, már ha magára köti a vaságyat. Nem anorexiás, hanem kicsi. Döbbenten nézem, ahogy tarol a férfiak körében. Irigykedem is, mit szépítsük. Az az érzésem, hogy egy gyerektestet felelőtlenül lehet szeretni, míg az én érett asszonyiasságom félelmet ébreszt. Nagyon trendi a pedofília, egy nő akkor szép, ha úgy néz ki, mint egy gyerek: melletlen, szőrtelen, sovány.
Keletre kéne menned, mondja Ria, aki egy évig élt Damaszkuszban. Ott a te szőke hajad, zöld szemed, tiszta fehér bőröd, telt kebled után vágyakoznak a férfiak, a lábad nyomát is megcsókolnák.
Most tényleg utazzam ezer és ezer kilométert, hogy szexszimbólum lehessek? Mert itthon mindig vidámnak kell lennem? Hülye Márquez.

Az engedélye nélkül publikálom… Remélem, nem juttatja senki a tudtára, mert nem szép dolog, amit csinálok. De az ő története az én történetem is. Folytatásokban fogom közölni.

Évek óta gondolkodom és tervezem, hogy megírom „múltunkat”. Idestova én vagyok a család legidősebb tagja, vannak emlékek, amelyek már egyedül az enyémek, nincs kitől kiigazítást kérni. Úgy írom le, ahogy én emlékezem, lehet, hogy megcsalom magamat is…
Körülnézek a lakásunkban, mindenütt ócska, használhatatlan dolgokba ütközik a tekintetem. Nálunk marad a legtöbb tárgy szüleink életének hordalékából, hiszen innen költöztek el mindketten. (Tudom jól, a testvéreim otthonában is lapul jó néhány kacat a régmúlt időből, de nálunk elképzelhetetlenül sok van belőle.) Réges-régen ki kellett volna dobni a csempe edényeket, a málladozó kézimunkákat, a lakást csúfító dísztárgyakat!
Miért nem tudom kidobni a tárgyakat?! Miért nem tudjuk kidobni a tárgyakat? Talán szüleink kezének az érintését keressük rajtuk annyi év távlatából?
Engem most vitt rá a szükség, hogy édesapa kerekes táskáját előkeressem, s kirázzam belőle a 18 évvel ezelőtt vásárolt hagyma héját. A dróttal és zsineggel megreparált kerekek hibátlanul működnek, bár ocsmányul néznek ki. (A boltba drága pénzért kínált szatyor kereke viszont állandóan leesik, jó, hogy nem vettem meg!) Erre a kis időre ez is jó lesz.
Visszatérve a szülőházhoz: elméletem szerinte ezt a hiányt pótoljuk mi a tárgyakkal. A mozdíthatatlan, rendíthetetlen, védelmet adó, mindig visszafogadó, erős vár helyett beérjük azzal, ami van. Mint csiga a házát, cipeljük törékeny tárgyainkat. Vagy nem is annyira törékenyek? Hosszú évtizedeket, sok viszontagságot kibírtak legfontosabb kultikus tárgyaink: a ládák. Már ez is jellemző: legfontosabb tárgyaink csomagolásra, szállításra, tárolásra valók. Bármikor meg lehet fogni és odébb lehet vinni, valahol máshol ki leehet nyitni és újra lehet kezdeni az életet.
A ládáinknak nevük van, mint az élőlényeknek. Némelyik láda kinyitása szüleink privilégiuma volt, gyerekkorunkban fel sem merült bennünk, hogy „csak úgy” belenyúljunk. Igaz, olyan sokan voltunk, nemigen adódott olyan helyzet, hogy mi, gyerekek, egyedül lettünk volna a lakásban és szárba szökkenhettek volna kutakodási ötleteink.
Kezdjük a legfontosabbal, a legértékesebb ruháink molybiztos rejtekével, a Nagyládával. Története kész történelem! Apám keresztapja, nagyanyánk sógora, Adél néni férje, bizonyos Szabó József a távoli 19. század boldog békeidejében gazdatisztként tartalékos K. u. K. tiszt volt. Az akkori katonai szabályzat szerint egy akkora ládát kellett csináltatnia, amelyben összehajtás nélkül elfért a nadrág, a kabát – gondolom, a csizmának is hely kellett. Külön ünnepi és hétköznapi ruha lehetett, fehér kesztyűvel, talán a kard is benne volt. No és a csákó! Talán a csákó miatt alakították a tetejét olyan koporsószerű, célszerűtlen formára. Boldog békeidők! A csákók, arany kardbojtok, malomkeréknyi női kalapok – és hozzáillő kalapos dobozok! – kora.
Gondolom, két markos csicskás legény cipelte a Nagyládát a trévhez, de négyen is kellettek a felpakolásához, hiszen még üresen is tekintélyes súlya van. Fából készült, viaszos vászonnal bevonva, vas veretekkel megerősítve. „Bombabiztos” láda, pedig amikor készült, még nem ködlött fel a 20. század.
Hogy a láda mikor került a mi családunkhoz, azt nem tudom. Édesanya fiatalasszony korában még találkozott Adél nénivel, talán az ő halála után örökölte meg nagymama. Az én emlékezetem szerint a Nagyláda mindig megvolt. Abba csomagolta be mama és anya a téli ruháinkat, az ágyneműket, amikor 44-ben eljöttünk Szigetről. Nagymamának fantasztikus gyakorlati érzéke volt a csomagoláshoz, ha visszagondolok, meglepően jól válogatták ki édesanyával az elhozandó dolgokat. Téli és nyári ruhák, legfontosabb edények, szerszámok, konyhai eszközök, bili a gyerekeknek, tetvésző sűrűfésű, gyapjú szőttes falvédő, amivel szükség esetén takarózni is lehet. Alig emlékszem olyan dolgokra, amiket fölöslegesen hoztunk volna – szőnyeg, függöny, képek, könyvek -, mind ott maradt. Édesanya nem is siratott semmit az elveszett dolgokból, egyedül a varrógépét hiányolta egyfolytában, amikor Ausztriában – akkor Németországnak mondtuk – Turikának kézzel varrt télikabátot csukaszürke német egyenruhából.

(folyt.)

“Magyar Nemzet:
Szűnjön meg a falu?

Mihályi Péter:
Persze. Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.”

Ha nem lesz falu, nem lesz mit ócsárolnom. Nem lesznek tyúkszaros udvarok, sötét budik, nem kell a kezemet rázva húsz percig sírva hisztériáznom, hogy azonnal vigyenek vissza a civilizációba. Ha nem lesz falu, majd nem tudok végigmenni egy kerten sem, kihúzgálva a földből mindenféle növényt (murok vagy sárgarépa?), hogy megegyem. Nem lesznek vidéki rokonok, és persze falusi barátok sem. Ha már csak városok lesznek, akkora lesz a fényszennyezés, hogy a tejutat csak a Planetáriumban láthatom. (Most láttam ám Rónaszéken, és felismertem, mert gyerekkoromban apukám sokat vitt minket téli vasárnap délelőttönként Planetáriumba.) Ha nem lesz falu, nem játszathom el a nagyképű városit. Nem lesznek falusi kocsmák sem, ahol pökhendien hátradőlve mondhatom: pesti vagyok. És okosabb és műveltebb és szebb vagyok ám nálatok, és trendibb is, hű, de mennyivel! Ha nem lesz falu, nem lesz népi-urbánus ellentét sem, nem lesznek parasztok, és nem lesznek értelmiségi fasiszták, akik azt mondják: á, a paraszt munkája annyit ér, amennyit én adok érte a piacon. (És nekem meg nem kell majd leköpnöm az ilyen hitvány embert…)
Azt persze nem tudom, hogy ha nem lesz vidék, ki fog vetni és aratni, ki fogja a szőlőt kapálni, kötözni, szüretelni, s honnan kerül majd a jó nedű a poharamba?

Ha már nem lesznek falvak, azt hiszem, az nagyon rossz lesz.

(idézet: Faluvég című kerekasztal-beszélgetésből, Magyar Nemzet Magazin, 2006. május 20., Mihályi Péter közgazdász az újonnan létrehozott Államreform Bizottság nemrég megválasztott tagja, aki „Utolsó esély” címmel Csillag Istvánnal, Bauer Tamással és Bokros Lajossal együtt dolgozta ki a jelenlegi kormány gazdasági stratégiájának elvi alapjait.)