Bennfentes Kátya most telefonált, hogy az utcafront felöli szobákból nem tudják a könnygázt kiszellőztetni – hogyan is tudnák, hiszen az utcáról jön be. Kicsit aggódom, mert a macskákat kizártam a lakásból a belső udvarra – képtelen voltam őket becsalni, hát akkor maradjanak kint, elvégre meglehetősen dagad és szőrös egyedekről van szó -, és most megint tarthatok attól, hogy addig rugdossák a nagykaput, amíg betör. Nem tudom azt sem, hogyan fogunk este dzsesszkoncertre menni a Jókai utcába.
Azért kicsit furcsállom, hogy pár hülye mondat – ami ráadásul zárt körben hangzott el – miatt mennek a népek az utcára. Az elmúlt 16 évben eladták nagyjából az egész országot, fillérekért magánkézbe játszották át a közjavakat – tehát a magyarság mint közösség tulajdonát: gyárakat, közterületeket, közszolgáltatásokat stb. -, a neoliberális gazdaságpolitika égisze alatt az ország felét mélyszegénységbe süllyesztették, a multikat viszont nem adóztatták meg, sőt, munkahelyteremtésre még akkora támogatásokat kaptak, hogy lehidaltam tőle. Az elbocsájtott bankigazgatók akkora végkielégítést kapnak, amiből zsebre tehetnek egy kisebb afrikai országot. És senki nem ment ki az utcára ekkor, hárman álldogáltunk a Világbank Bajcsy-Zsilinszky úti épülete előtt. Most meg egy böszmeség meg egy kurva ország miatt mindenki az utcán hőzöng.
Ácsi, gyerekek, korábban kellett volna felkelni. Meg nem kéne teszkóban vásárolni, meg suzukival járni, miközben hörpöljük a kólánkat, és hó elején illedelmesen befizetni a villanyszámlát, a hihetetlen profitérdekelt, ha jól tudom, német kezekben lévő elmünek, mert így az egész nem lesz más, csak egy nevetséges túrórudi-forradalom.

“Itt füst van, és félhomály
Rizling van meg muskotály
Főműsor a lincselés
Sírva vigad a tüdő és duzzad a máj,
Borzasztó ez a kóceráj:
még egy kört!”

- Bocsika, bocsika – álltam fel az óra végén, amikor a tanár még egy nagy lélegzetet vett, hogy a reformkor jeles és kiváló férfiúiról meséljen nekünk -, nekem mennem kell, mert a Sajó Lacikának felolvasóestje lesz az Írók Boltjában, és nekem tetszik a Sajó Laci.
- Persze, persze, menjen csak – fogta a fejét a tanár, aki szerintem csak az én nevemet tudja a csoportból, de azt már nagyon is -, menjen a Sajó Lacihoz, persze.
De mit érdekel engem a tanár véleménye, tekertem haza, nyomtam a szempillaspirált, ecsettel dobtam fel a rúzst, hogy aztán pompámban megjelenhessek, hogy aztán szembesülhessek azzal a csúfsággal, amit Laci papírra vetett, természetesen csak azután, hogy ő megszökött, elkerülve így a felelősségrevonást. Sebaj, jó ürügy volt ez arra, hogy az Írók Boltjában, hátul, a bennfenteseknek fenntartott részben, bőséggel kóstolgassak a repi – reprezentációs célokból kínált – borból. Hogy aztán másnap még amúgy mátósan és kótyagosan, természetesen késve találjak be az iskolába.
- Répám, ez igazolatlan óra – így a tanügyis.
- Brühühühü – mutattam meg neki a verset.
- Úgy látom, ez mégis csak igazolt mulasztás – próbált vigasztalni, amire őszintén szólva nem sok szükség volt, mert én persze annak is örülök, ha rosszat írnak rólam.
- Ó, soha többé nem állok szóba kortárs költővel – adtam a májert, mindenkinek orra alá nyomva az alkotást, hogy senki ne maradjon ki.

De szóba álltam. Még aznap este. Őzike, valahonnan a régmúltból, furcsa kacskaringókkal, becsekkolt az életembe. A Rakenroll című könyv szerzője, a csepeli Lou Reed, akit főleg mértéktelen ivászatairól ismer a város, de leginkább Csepel, pár üveg sörrel a hóna alatt, kissé kapatosan, éjjeli kettőkor megjelent nálam. Talán tíz éve is van, hogy nem láttam. Mint olvasó ember, rendszeresen találkoztam a nevével, aztán hogy megjelent a könyve, kikölcsönöztem a sarki Szabó Ervin fiókból, s reggelre végeztem is vele. Aztán elkértem Timi barátnőmtől – a könyvben Vicz Timi – a telefonszámát, hirtelenjében úgy megkívántam a társaságát, ahogy néha finom ételekről ábrándozunk.

Így most két szeretőm van.

S néha eszembe jut, néha, a csókok, a finom borok és sajtok, a hajnalig tartó beszélgetések, a pirkadatba vesző olvasások s más becses időmúlatások mellett, hogy mi lesz, amikor mindennek, örökre és végérvényesen, búcsút kell intenem. S én, a hitetlen, ilyenkor mégis megkérem az istent: csak még egy kört, azt adj nekem.

(idézet: Vidámpark, Őzike együttese)

A társadalmi feszültségek jelei, az önbíráskodás, az agresszió az én mentálhigiéniás állapotomra is hatással van. Meg fogom verni Sajó Lacit, gyalázatos verset írt rólam, valahol érezte is, hogy ez nem szép, mert a könyv elejére azt írta nekem: remélem, nem fogsz nagyon megverni érte. De igen, Lacikám, ha kikerülsz a kórházból, nem úszod meg.
Találkoztam azzal a fideszes önkormányzati cigány képviselővel, aki hibásan idézi Bibót, megcsavargattam a fülét, meghúztam a haját, hülye dilettánsnak nevezetem, aki nem méltó a posztjára – és ráadásul micsoda égés volt ez nekem! (Persze, ha nem egy dilettáns bloger lennék, utánanézhettem volna én is…) Na és a szerkesztő? Aki kritika nélkül átengedi a hülyeségeimet? Vigyázzon ő is a hallószervére!
Riának és Lucának is leharaptam az orrát: a határidős szobadekorálással – amit még születésnapomra kértem tőlük – nem haladnak, potyába készítem a vacsorákat nekik, egyik itt, másik ott. A vége persze az összeveszés: hogy nem törődnek velem, az ajándékomra várnom kell, miközben jól tudják, a szobámban uralkodó ostromállapotokat nem viselem jól.
Csak a macskák nem zavartatják magukat: múlt éjszakai hirigjük során leverték az asztali lámpámat, kiverve ezzel a biztosítékot.
Folyik a vér a Harcosok Klubjában.

Változás. A nappalok rövidebbek, az esték pedig, bármennyire szép is napközben az idő, már hűvösek, kell a dzseki, a zárt cipő, palesztinkendő körbecsavarva a nyakon. Az utolsó vendégeket fogadják a kerthelyiségek, a zsidó negyed romkocsmáinak népe átvándorol a Sark, a kis West-Balkán, a Szimpla kocsma pincéibe. Elkezdődött a színházi évad, Sanyika az Új Színház büféjében dolgozik, ígéri, ha lemegy az első nagy roham, már hozza is a jegyeket. Kiállítások is vannak, szép szerivel: ma a sztereodagerrotípia-kiállítás tekintettük meg Kátyával. Néztük a száz évvel ezelőtti Andrássy utat, a kék-piros szemüvegen keresztül megmozdultak a régi Klösz-felvételek, vártuk a varázslatot, hogy belépjünk a képbe, egy talán emberibb világba, ahol lovas kocsik zörögnek, a nők szépen rakott frizurás fejüket összedugják a csipkés napernyő alatt, s titkon már a választójogukról suttognak.
A lakásban nagytakarítás van. Ria végre megszerelte a villanyt a fürdőszobában, egy óráig tartottam magasra a gyertyát, hogy lásson. A szobámban hétvégén elkezdődött a festés: az egyik falat a Női Dekorációs Brigád alkotásai fogják díszíteni. Egyelőre csak egy lábgombám van: Editke festette, bütykös férfiláb, rajta gyilkos galóca, vargánya, a körmén pedig csiperke.
A macskák egyre teltebbek, szőrük fénylik, és felfedeztük, hogy az új és csinos nyakörvük alatt ismét bolhák vertek tanyát. Csak két macskánk van, de mindig többnek tűnnek, mindig fontoskodnak, láb alatt vannak, akárhová nyúlok, akárhová lépek, ők mindig ott vannak, mintha életük legnagyobb célkitűzése az lenne, hogy zavarják az embert. Mellettük megtanultam gyorsan és feltűnés nélkül enni.
A macskák téli vitamintablettája mellett átnéztem a mi házi patikánkat is. Vettem bíborkasvirág-kivonatot, ebből reggel-este húsz cseppet nyelünk le prüszkölve, de az is igaz, hogy elkerül minket az influenza. Multivitamin, C-vitamin, Telfast, ami ugyan allergia elleni szer, de Balázs Boglárka, a kedvenc fül-orr-gégészem szerint hiába nincs „hivatalosan” allergiám, a városi légszennyezés is oka lehet rendszeres hurutos betegségeimnek, s a hűtőben ott van az ő kutyuléka, egy gyógyszertári százforintos keverék – ebből ötven a visszaválthatós üveg -, fricska a gyógyszeripar orrán: a leghatásosabb írja a makacs köhögésnek. Advil a fejfájásra, Flektor a derékfájásra, ami kegyetlenül tör rám abban a pár napban, amikor felfüggesztem a fogamzásgátló szedését, Nux Vomica a másnaposságra, Belladonna a lázra, bár szinte sose vagyunk lázasak. Egy liter tengervíz az Adriáról orrtisztításra: a városi embernek kötelező reggel-este kimosni az orrát sós vízzel. És persze altató- és nyugtatószerek a krónikus és kezelhetetlen inszomniámra.
A naturista összejövetelek még nem kezdődtek meg: az ELTE uszodáját ugyanis, mindenféle sajtóvisszhang nélkül, szépen csöndben eladták. Káromkodtam is a kocsmába: ha még egyszer egy politikus kiejti a száján a népegészségügy szót, lelövöm. Répám, mondta Kátya, nem vetted észre, hogy már tíz éve kikopott e kifejezés a közbeszédből? A naturista egyesület most új hely után kajtat, várom már, hogy pucéran elmerülhessek megint a langyos vízben.
A piacot is el szeretnék adni, a Hunyadi térit, mondta Illés Zoltán, amikor ott korteskedett, azt a kis piacot, ahol szombat délelőttönként rendszeresen találkozom ismerősökkel: ott vásárol Rézműves Melinda roma néprajzos, Kovácsy, a Narancs olvasószerkesztője, Kátya is rámküldött egy sömit: kint vagyok a kistermelőknél, ezért megállok a húsos néni előtt, és kiabálom a nevét, mindenki engem néz. Aztán Lacihoz megyünk, a henteshez, csókolom, Répa drága, nézd csak, borókabogyós kacsazsír, húzza elő a pult alól a műanyag dobozt, az utolsó, neked tettem el. (Tényleg isteni.)
Az iskola üdítően kellemes, pedig tizenhat évesen szentül megfogadtam, hogy nem teszem többet oktatási intézménybe a lábamat, de most élvezem, minden percét, még azt is, amikor tanulni kell. Fel is hívtam díler pajtást, hogy megköszönjem a kedvező áron beszerzett – khm, na de hát ez titok. (Maradjunk annyiban, hogy a születési anyakönyvi kivonat az egyetlen kóser okiratom.)
Belső udvarunkon az őrfánk, „akit” rendszeresen megsimogatunk, ölelgetünk, mint a tibetiek, bőven hullajtja a levelét, Zoli autóját sem kíméli, aki ettől ideges, mert ő mindennél jobban szereti az autóját, többet csókolgatja, mint a kedvesét – bár ha nekem olyan menyecském lenne, én is inkább az autómat szeretgetném. A macskák nagyokat hemperegnek a levek közt.

Változások jönnek. Közeledik a tél.

Csúful berúgtam tegnap este. Kis bulinak indult, az egyik cigánylegény letöltött az internetről karaokeprogramot, projectorral kivetítette a dalszövegeket, arra örjöngtünk, és csúszott mellé a pia, sajnos felváltva, mert mindenből csak egy üveg volt, és sajnos a legényeknek is jól csúszott, én meg nem ismerem a határt, így történt meg aztán az, hogy szőke gádzsiként ottmaradtam egy beás, két oláh és három romnungró kanos fiúval, akik rögtön elkezdtek a nemi életemmel törődni, én addigra már megállás nélkül kacarásztam, könnyű dolguk volt. Szóval nem a kortárs roma festészetről beszélgettünk, hanem az firtatták, hogy ki tetszik közülük a legjobban, és én mondtam, hogy a Tibi, mert szerintem zseniális munkákat ad ki a keze közül, és a tehetség az mindig vonzó. (Tibi egyik alkotását nemrég díjazták is az ARC pályázatán.) Andrisnak pedig még mindig tetszem, aminek örültem, mert már rég megbántam azt, hogy pár éve visszautasítottam, nálam teljes mértékben igaz a közhely: csak azt bánom, amit nem tettem meg (de azért lehet, hogy mégsem kellett volna bezárkózni vele a fürdőszobába, szerencsére, erre öt perc múlva én is rájöttem).
Halványan emlékszem, hogyan értem haza, a fiúk mondták, hogy inkább elviszik ők a bringát, holnap ugorjak fel érte – pár háznyira laknak tőlem -, de valahogyan hazataláltam, mert arra már egészen pontosan emlékszem, hogy a vécékagylót ölelem, konstatálva, hogy szervezetem az egészséges méregtelenítést választotta.
Ha jobban belegondolok, a szoftalkholizmusomra már sokat költött a társadalombiztosító, mert ugye, azt a tripla le-, de méginkább elszúrt ritzbergert sem józanul ugrottam a Westend tetején található kis műjégpályán, ami után nem sokkal egy fiatal doki mosolyogva közölte, hogy akkor megműtenek.
- A pszichiáteremet akarom – kiabáltam sírva.
- Akar róla beszélni? – így a doki.

… állítólag a Markó utcába szorították be a tüntetőket. Állítólag a vízágyúban festék van, hogy megjelöljék a rendbontókat. Szerintem ez csak vicc, bár ki tudja.
A nagy nyári semmittevést felváltották a dolgos hétköznapok. Iskolába járok, már három napja, és mivel közel húsz évig oktatási intézménynek a közelében sem jártam, izgalmasnak találom, hogy korán reggel egy rozoga padra hajtva a fejemet bóbiskolhatok. És mert hihetetlenül szociális vagyok, egy új közösségbe kerülve természetesen megint körém gyűlnek az emberek. Már szinte mindenkivel beszélgettem, tudom, ki mit csinál, mi érdekli, engem már a tanügyisek is Répa drágámnak szólítanak, három nap alatt összespanoltam kéttucat emberrel, felszólítottam az egyik tanárt, hogy mellőzze a szexista kijelentéseit, egy másikat majdnem elgázoltam a járdán, meghívtam három osztálytársamat a dzsánki-csajos lakásba teázni, felajánlottam az egyik tanügyisnek, hogy megfuttatom a kutyáját a Városligetben, és a jövő hétre közös múzeumlátogatás szervezek, megint, megint én vezetem a népszerűségi listát, megint engem szeret mindenki, nem adnám én a bőrömet, mert jó benne lenni.

Bibó István mondtott egyszer valami olyasmit, hogy az a demokrácia, ahol senki nem fél.
Én féltem éjszaka. Az elmúlt egy hónapban immáron harmadszorra (augusztus 20., majd parádé és a mai hajnal).
Sokan gondolhatják úgy, hogy a jósorsom csípett fülön, mások azt, hogy a jóisten óvott a veszedelemtől, tény, hogy tegnap késő este, amikor a haverom által összegányolt bringámra felpattantam, hogy körülnézek egy kicsit a városban, a járművem szétesett. Káromkodtam, szidtam a férfiakat, akik még egy kurva kereket sem tudnak felszerelni, de haza kellett mennem. Talán az is a jószerencsémnek tudható be, hogy az udvari bicikliszerelő éppen a közelben volt, és feljött hozzám. Mivel rendes háztartást vezetek, sör is volt a hűtőben, könnyű volt marasztalni, rábeszélni, hogy – mivel Ria vidékre ment – töltse nálam az éjszakát. Mert bevallom őszintén: volt valami rossz érzésem.
Éjjeli kettőkor aztán csatazajra ébredtünk. Bakancsok rugdosták a nagykaput, a bé közép megint a topon érezte magát, üvöltöztek, randalíroztak. Belső udvaron van a lakás, kinéztem az ablakon, hogy a szomszédban lakó idős zsidó néni ébren van-e, átmenjek-e hozzá megnyugatni, de nem égett a világ.
A város most sem csendes. A portás bácsi panaszolta, hogy hajnalban, amikor szolgálatba állt, még marta a szemét a könnygáz. A másik szomszéd néni szeme is piros volt, éjjel kettőre várta haza munkából a lányát, panaszolta, remegett az aggodalomtól, amíg meg nem érkezett.
Az egész környéket ellepte a sok rendvédelmis. A kerékpárúton a katasztrófavédelem nagy vörös autói parkolnak.
Elbicikliztem a tévé elé. Az első emeletén az összes ablak betörve, de még a második szint is sok helyen megsérült. Egy egész regiment masírozott körülötte. Nem tudja, mi volt pontosan az Oktogonon – kérdeztem az egyiket -, ott lakom, és érdekelne. Nem, válaszolta, nem tudok semmit, minket most hoztak fel vidékről.
A Kossuth téren francia turisták fényképezték az szerteszéjjel alvó tüntetőket. 100 %-os magyar – hirdette az egyik a pólóján, “Magyar vagyok, nem turista” feliratban horkolt mellette a másik. Volt, aki sátrat is hozott, s ott pihente ki az éjszaka fáradalmait. Vajon a következő éjszakára készül?

Ma a béke és erőszakmentesség világnapja van (www.peaceoneday.org). A béke hívei este a Filozófusok kertjében várják egy ceremóniára az érdeklődőket.

Módosítás: tallózva az internetes beszámolók közt, kedvenc független médiámban lelt írás szerint nagyon úgy néz ki, hogy nem a bé közép csinálta a balhét, hanem a túlspilázott rendőrök. Ha a biciklim lánca nem esik le…

http://www.indymedia.hu/cikk.shtml?x=32082

Balogh János bácsi írta a Bioszféra-expedícióban:

“A század elején, amikor Argentína déli részének feltárása megkezdődött, a kormány a magyar Lendl Adolfot bízta meg egy felfedező út szervezésével. Feladata az volt, derítse fel, milyenek a természeti viszonyok az akkor még majdnem teljesen ismeretlen belső területeken. Egyetlen lovaskatonát adtak mellé kísérőül, itt ugyanis még az óvodásgyerekek is lovon járnak. Az argentinok nagy meglepetésére Lendl Adolf kijelentette, hogy köszöni a lovat, majd jó lesz a tudományos felszerelés szállítására, ő gyalog kíván menni. Csodálkoztak, de az argentinokra jellemző udvariassággal nem ellenkeztek. Lendl Adolf pedig megtette gyalog a hihetetlen nagy utat: keresztülgyalogolt Dél-Amerikán. Az expedíció sikeres befejezése után kiderült, miért akart gyalogolni: erre a lassúságra volt szüksége a kutatásokhoz. Manapság, amikor még ötperces utakat is autón akarunk megtenni, érdemes elgondolkodni ezen a különös világcsúcson.”

Vasárnap elkezdődött a mobilitás hete, de sajnos, nem érzem, hogy kevesebben járnának autóval. Egy féleszű maszopos képviselő megint azt mondta a tévében, hogy a megoldás az utak kiszélesítése lenne, vajon mikor kezdik el lebontani a körúti házakat?

A Budapesten zajló eseményekből senki nem maradhat ki. Mindenki megmozdult. Égnek a globkritikus-balos levelezőlisták, folyik a vita: a Kossuth téren csupa fasiszta-idióta van, senki ne menjen ki a csőcselék közé – így az egyik. A kormány kétségkívül nem legitim már, Gyurcsánynak mennie kell, és mi is álljunk a sarkunkra, menjünk ki, ne csak az Árpád-sávos zászlók lengjenek – így a másik.
A tévét elfoglalták éjszaka, de hát ők reklámozták magukat azzal, hogy “Ön ha forradalmár lenne, melyik televíziót foglalná el?”. A tévében rekedt pár maszopos képviselő, minden rendőri biztosítás nélkül, lapulva távozott. Nem baj, egyáltalán nem baj, ha egy kicsit félnek a kormány képviselői, nem szakad meg a szívem.
Az igazi forradalom még nincs itt. Rossz és kevésbé rossz kormányok adják egymásnak a stafétabotot, felhergelt pártkatonák kocsmai verekedés szintjére degradálják a politikai párbeszédet. (Szombat éjjel két szadeszes gyalázkodott felettem, ha nem hagyom őket idejében ott, antiszemitának neveznek, amiért nem az ő pártjukra adtam a voksom, csak azt tudom tanácsolni, ha valamelyik párt szócsövével kerül az ember egy asztalhoz, gyorsan fusson el, mert aztán hiphop kiderül, hogy hazaáruló-zsidóbérenc-antiszemita stb., attól függően, melyik politikai szerveződés fizetett fullajtárjával beszélget az ember.)

Az eseményekre való tekintettel a critical mass is elmarad. Sebaj, ha eláll az eső, én azért csak kibiciklizem a Kossuth térre.

“És nem lesz feszkó,
ha a cseszkó mackó-
fölsőm feldobom,
és a csíkokat az oldaláról feltolom
az orrüregembe, át a hámon:
kifehérítem én a szürkeállományom!”

Drogpályafutásom tizenéves koromban kezdődött, a nyolcvanas évek népszerű gulyáskommunista betevőivel: a Coderittel és a Noxironnal. Avagy rit és noxi, codi és merci. Kövér szerzett egy csomó receptet, rajzoljunk rá pecsétet, menjünk el a csepeli gyógyszertárba, tépjünk be, mint állat, aztán menjünk le a Fekete Lyukba. Dobjunk rá még pipolfent is, abban atropin van, majd halucinálunk tőle. És hát máktea is volt, szinte minden háztartásban, már ahol akkoriban előfordultam. A teától sugárban hánytam, még most is, ha csak rá gondolok, mindjárt ráöklendezek a klaviatúrára. De a cod-nox bejött. A Noxiron barbiturát volt, azért hívták mercinek, mert a Mercedes logója volt a tablettán, talán hogy jelezzel, hogyan kell háromfelé vágni. (Ínséges idők voltak azok, amikor harmadolni kellett.) A Coderitben codein volt, és efedrin, régi fogyókúrás szerek hatóanyaga, az amfetaminhoz hasonlatos.
Hű, ez volt az én anyagom, ami nagyon bejött. Vettem is belőle rendesen, szerintem a Tiszai Vegyikombinátot többször is lenyeltem.
Az elképesztő nagy mákom persze az, hogy nondependens személyiség vagyok, vagy hogy a túróba’ hívják. Abból a ritka szerencsés fajból származom, akik büntetlenül cigarettázhatnak, ihatnak, szívhatnak vagy dobálhatják a pénzt a játékgépekbe – a függőség elkerül minket.
A nagy duhajkodásnak egyszer vége kellett lennie.
Egy Kanadából hazaköltözött férfi a pesti éjszakában felvetette, hogy menjünk ki Rotterdamba heroint venni, de most iziben. Én 19 éves voltam, s éppen túl voltunk a gengszterváltáson, a Nyugat még valami elérhetetlen világ volt, meg különben is, egy vadidegen pasival kimenni Hollandiába drogot venni – ezt nem tudtam volna kihagyni. Rotterdamban aztán egy kávézóban úgy beszívtam valami méregerős csokitól, hogy a zöldet azóta is kerülöm (ehhez képest hanyag barátnőimnek köszönhetően rendszeresen találok füvet a szobámban). Megvettük a cuccot, amivel aztán lefüleltek minket Németország határában.
Ha jól emlékszem, Zweibrückennek hívták a települést, ahol négy hónapig szállásom volt, az anyám addig a “börtöntöltelék anyja vagyok” című szerepben tetszelgett, és bezsebelhett a világ sajnálkozását, amin én a mai napig jókat vidulok.
Mert én ezt az egészet viccesnek találtam, és mi tagadás, kicsit a kurázsi már megcsappant bennem, és nem tudok akkora fricskákat nyomni az orrokra, mint egykoron. Mára már határozottan megszelídültem.
Csak ritkán szívok, gyorsat, mert nekem az jön be. Attól az ember megmarad annak, aki, csak felpörög, cikáznak a gondolatai – vagy hát legalábbis úgy érzi. Egy időben próbálkoztam az exszel is, aztán egyszer bekaptam egy tulipánosat, reggelre meg úgy néztem ki, mint Dávid Ibolyka, de ez még nem lett volna baj, csak nagyon megpörgette a szívemet. “Hány órára találkozunk?” – kérdi a díler, de nekem elég egy óra is, mármint szinte sose veszek egy grammnál többet, annak is csak a felét szívom el, a többit a mélyhűtőben tartom.
Anyám is megtört már. Nemrég – mivel szemétnek hitte az alufóliába csomagolt cuccot – véletlenül kidobta.
Mélyen a szemébe néztem, gondoltam, megtöröm.
- Anyám, kidobtál valamit, ami az enyém volt.
Ijedten válaszolt:
- Nem, nem, tudod, nem dobok ki semmit, ami a tiéd.
Akkor már tudtam, hogy tényleg nem szándékosan tette.
- Anyám, a mélyhűtőben volt egy kis csomag, miért dobtad ki?
- Miféle csomag? Én nem dobtam ki semmidet!
- Áh – legyintettem. – Máskor figyelj, és ne dobd ki a drogomat hűtőtakarítás közben.

(Ludditák)