„Kőműves Kelemen levele fiának: gyere haza, fiam, anyád már vár.”

A kulturális életem már régóta az ingyenesség mentén szerveződik. A kiállítás egyszerű a roma sajtós igazolványnak hála, és természetesen egyéb cigány rendezvényre is bejutok, kiemelt tekintettel a dzsesszkoncertekre. Más koncertre csak akkor megyek, ha a vendéglistán vagyok, vagy még akkor sem. Lujó barátom egy időben a VHK-ban gitározott és vágyakozott utánam, mindig rajta voltam a vendéglistán – és sose mentem el.
Most Vidámpark koncertre mentem, első helyen voltam a vendéglistán, és Őzike többször is felhívott: ugye, eljössz? Elmentem. Bár vele nem sokat törődtem, mert találkoztam Mariann barátnőmmel, akivel, talán tíz, vagy talán tizenöt éve nem láttuk egymást, s a viszontlátás örömére egymás után ittuk a tequillákat.
Azért egyszer odamentem a színpad elé, és elnéztem őt, ahogy gitárral a kezében énekel, toprongyos sztár. Fiatalok táncoltak a színpad előtt, én rágyújtottam egy cigire, és figyeltem őt a sötétből. Döbbenetes erővel tört rám a félhomályban a felismerés, mennyire megváltoztam. Tinédzserként és nagyon naivan, hamvas romantikusan még komolyan azt hittem, ha előre akarok jutni, ehhez egy férfira van szükségem. Huszonhárom évesen még mindig úgy gondoltam, hogy egy nő leginkább egy férfin keresztül tud érvényesülni. És most, harminchat évesen, rájöttem, hogy egyedül, segítség nélkül is tudok járni. S már nem vágyom arra, hogy Kőműves Kelemenné legyek, habarcs egy férfi karrierjének várában.

(Pesti poén)

Vacsora Eszbéivel.
- És, hogy sikerült a vizsgád?
- Hármas lett. De szerintem szívatott.
- Te is szívattad őt, nem?
- És? Ezért revansot kell venni? Olyanokat kérdezett… Hogy mi volt Ágai Adolf írói álneve, meg ilyenek. Ki tudja ezt?
- Porzó.
- Mi van? Tök szexista álnév, biztos arra utal, hogy végigment a városon, mindenkit beporzott, lehetett vagy kétszáz zabigyereke.
- És Kákai Aranyos.
- Ezt miért nem mondtad a múlt héten, nagyokos?
- Én akartam veled tanulni, de te Riával csevegtél inkább.
- Persze, mert nekem fontosabbak a barátaim, mint a kurva iskola!
- És azt hiszem, ifjabb Szász Károly, Kecskeméthy Aurél és Mikszáth Kálmán is írt ezen a néven.
- Most felsőbbrendűnek képzeled magad a pallérozott agyaddal?
- Ágaitól származik a zsidóviccek nagy része.
- Gondolom, ezt a csirkét már nem eszed meg, odaadom a macskáknak.
- De még…
- Zsorzsika, nézd csak, milyen finom falat. Na gyere ide, te sokkal szebb és okosabb vagy, mint ez a pernahajder!

„Szexszel kelsz és szexszel fekszel
Így a fiúknak is tetszel.
Szexszel kelsz és szexszel fekszel
Így a fiúknak is, a lányoknak is tetszel.”

Tetszem a lányoknak, tudom. Odajönnek hozzám, idegenek, és azt mondják: milyen szép a fülbevalód. Pedig nem is a fülbevalóm tetszik nekik. Vagy hívnak, hogy menjek táncolni, s közben átölelnek. Szitkozódom is magamban: miért vagyok ilyen megveszekedett heteró?
A múltkor csókolóztam is egy lánnyal, megkapóan csúnya zsidó nő volt, azóta sem merek a könyvesboltba menni, amit vezet, pedig azt hiszem, neki is csak rákendroll volt, jó móka pár pohár ital után. Piros tollpihéket tűzött a hajamba, s egy Paloma Picasso parfümöt csempészett a táskámba, amit megdicsértem, és ettől reggel, mikor megtaláltam, még jobban zavarba estem. Férfiaktól ritkán kapok ajándékot. Igaz, el sem fogadnám. (Na jó, azért meg lehet próbálni…)
Ezt a parfümöt viszont örömmel használom, és közben szeretném megtalálni a vágyat magamban, ami egy nőhöz vezetne – de nem lelem.
Pedig a város férfifelhozatala olyan silány, hogy üdvözítőbb lenne leszbikusnak lenni.

(Idézet: Neurotic)

Nagy közhelyigazság, hogy a múltat megszépíti az emlékezet, sőt, nemcsak megszépíti, hanem nagyokat röhögünk azon, amin egykor sírtunk.
Itt van rögtön a nagymamám és a macskájának az esete. Kilencvenhat évesen ment el szegény nagyi, és az utolsó évei már több szenvedést adtak neki, mint örömöt, bár szép számú családunk mindig mellette volt, és szeretet vette körül. Volt egy macskája, név szerint Csiprián, bár mi, szellemi képességeit minősítve, csak Inbecilikének hívtuk. Terepszínű volt, hófehér bundája beleolvadt az ágyneműbe. Csak a nagymamát szerette, egész nap az ágyában héderelt, mindenki mástól félt, még anyámtól elfogadta az ételt, aztán tepert vissza a nagyihoz. A kertbe sem szeretett kimenni, igaz, őt verte az egész környék, erre mondják a szakemberek: tipikus viktimológiai eset. Aztán beteg lett. Olyasmi kórsága van – mondta Koppány, aki akkor tanult az állatorvosi egyetemen, és az empirikus tudását mindig a mi macskáinkon szerezte be, az egyik ujjával a seggükben turkálva, miközben a fülüket szagolgatta -, mint nálunk az Alzheimer-kór. Még ennél is jobban elhülyül? – kérdeztük hüledezve.
Hát elhülyült. Feküdt az ágyban, és rendszeresen maga alá szart. Egy időskori demenciában szenvedő nagymama egy Alzheimer-szindrómás macskával, s mindkettő inkontinens. Mikor a macskát kiszedtük a szarból, kicseréltük alatta az ócska lepedőjét, letisztogattuk a szőrét popsitörlővel, akkor jelzett a nagymama.
Aztán az anyámnak elege lett, és elaltattatta a cicát.
Nagymama még húzta egy ideig, de a macskát, azt mindig kereste.

Gombás láb a baguatérkép szerinti szerelem sarokban. Ajaj!

Köszönöm uncsitesómnak, hogy kitartóan és szinte percről percre beírta a telefonos helyzetkép-jelentésemet. Három órát bicikliztem a hidegben és szemerkélő esőben, kíváncsian várva a végkifejletett, ami, nagyon úgy tűnik, elmaradt. “Folytassunk jogkövető magatartást” – hallottam az egyik keménymagos tüntető szájából -, “menjünk haza”. Így én is veszek egy forró fürdőt, és lefekszem aludni. Remélem, nyugodt lesz az éjszaka.

Szinkron-bloggoló segítségével irok:
Az Andrássy úton szinte rendőri felügyelet nélkül, nagyon békés és szép, fáklyás felvonulás van. Az emberek a Székely Himnuszt éneklik halkan, és mindenki nagyon csöndben van. Árpádsávos zászlók nincsenek.

„Százból, ha, százból, ha,
százból, ha egyszer jó
százból, ha egyszer jó,
az már nagyon jó.”

Két szeretőm van. Az egyik kultúrember, művelt, jól szocializált, udvarias és nagyon gádzsó. A másik vad, iszik, erős dohányos, koszos ruhában jár, és az rtlklubon, élő adásban lebüdöskurvázza Marsi Anikót. Televan sebhelyekkel, műtéti hegekkel: a vad csepeli focizások, a kocsmai verekedések, a mérhetetlen ivászat már kikezdte testét kívülről-belülről.
Az egyik már átesett egy infarktuson, a másik mellkasában ott ketyeg a bomba. Az egyik már megnyugodott, túl van minden pörgésen, hosszasan fésülgeti a hajamat, kikérdezi a leckémet, a másik még tombol, a kocsmák sötét alvilága az otthona.
Az egyik hosszan szeret, el-elidőz bennem, ízlelget, szagolgat, a másik türelmetlenül bújik belém, majd hortyogva elalszik rajtam, hogy aztán az éjszaka közepén követelje a folytatást.
Az egyik ma bolognai spagettit főzött nekem, a másik korhelylevest tegnap.
Egy kicsit mindkettőt szeretem.

(idézet: URH vagy Kontroll Csoport)

Én a dilettáns, félművelt, ám csekélyke tudásával módfelett jól operáló emberek közé tartozom. Aki mindenből tud egy kicsit, ezért mindenhez hozzászól, akkor is, ha nem kéne. Például Sebi Gyuri barátommal beszélgetek.
- Nemrég olvastam a Frankensteint…
- Á, tudtad, hogy Frankensteint “nagymamája”, tehát Mary Shelley, tudod, a költő Shelley felesége…
- Répa, olvastad?
- Na, az édesanyja Mary Wollstonecraft volt, feminista előfutár, a női jogok első szószólója…
- Répa, olvastad?
- És egyes feminista értelmezések szerint a könyv a szülésről, a gyermekvállalás félelmeiről szól, hogy milyen ember “csinálunk”…
- Répa, olvastad?
- Ja, hát azt nem…

De ritkán bukom ekkorát. Általában jól megy, a blöffölés is.
- Szereted a dzsesszt?
- Ó, persze!
- Konkrétan miket?
- Ó, hát szeretem Charles Mingust. (Ki is volt ő? És min játszott?) Igen, a freedzsesszt nagyon kedvelem. (Létezik egyáltalán ilyen irányzat?) Meg a bopalt. (Ezt meg hol a fenében olvastam? Bopal az nem egy város?)
Nem foghattam nagyon mellé, mert a pasi elismerőleg tekint rám, s ilyenkor egy jól irányzott csapással témát kell váltani.

Az iskolában mindenesetre úgy érzem magam, mint Csülök, aki a batáviai börtönben elolvasta a Lóheringet, és ezzel műveltsége az átlagos csőcselék fölé emelkedett. A történelem órát már bekiabálós vitaműsorrá aláztam – igaz, én figyelek egyedül, a többiek szunyókálnak.
- Amikor Batsányi Kufstein börtönében raboskodott…
- És ott volt Leövey Klára és Teleki Blanka is!
- Igen, a kriptofeministák kedvéért, ők is ott voltak.
Vagy:
- A Nyugat neves szerzői között meg kell még említenem…
- Kaffka Margitot!
- Elnézést, hogy nem figyeltem kellőképpen a nemek arányára, természetesen őt is meg kell említeni, bár én most konkrétan Kosztolányira gondoltam.

Dilettánsnak lenni jó a pesti éjszakában. De mi lesz velem a vizsgán, amikor valódi tudásról kell számot adnom?

A tegnap este kétségtelenül az anyáké volt. Délután kezdődött, Juditnál.
- Kislányom, hol vagy?
- A Keletinél, tudod, macskára vigyázok.
- Aludj Juditnál, jó? Ne menj haza, kérlek.
Mikor Judit megérkezett, az ő telefonja is csörgött.
- Igen, igen, anya, jól vagyok, hazaértem. Igen, itt van, mondom majd neki, hogy aludjon itt.
A szíves éjszakai vendéglátást komolyan fontolgattam, de mégis hazaindultam. Hamar megérkeztem, elkaptam egy 76-os trolit.
Ria éppen beszélt az anyjával.
- Igen, anyu, itthon vagyok. Igen, Répa is itthon van. Nem, nem megyünk sehová. Nem, mamikám, ne aggódj, nem lesz semmi, vigyázunk magunkra. A macskák is jól vannak.
Persze, én felpattantam a bicóra – a sajátomat sajnos az irodában hagytam, nem is éreztem magam olyan biztonságba Emese kétkerekűjén -, és elindultam, hogy körülnézzek a városban. (Telefonos körképet lásd a tegnapi bejegyzés hozzászólásaiban.)
Anyámnak természetesen ezt nem mondtam meg.
Otthon voltam már, amikor megint csörgött a telefon. Birs volt, Luca édesanyja.
- Nálatok van Luca? Nem tudom hívni.
- Igen, igen, és itt is alszik.
- Pont ezt akartam mondani, hogy haza ne menjen a Blahára, maradjon ott nálatok, meg ne tudjam, hogy elmentek!
Bekapcsoltuk a királyi egyest, s döbbenve néztük az eseményeket, amikor Birs megint telefonált. Kicsit kiabálva, ahogy szokott.
- Maradjatok a seggeteken, most mutatja a Hír tv, hogy az Oktogonon is vannak tüntetések, ki ne merjetek menni, megértettétek?!
- Na, akkor dzsalunk? – kérdeztem Lucát pár perc múlva.
Az Oktogonon csak rendőrök masíroztak, meg rendőrlovak, és a szél csípős gáz szagát fújta be a kis mellékutcákban.
- Hú, Répa, ott a Hír tévé kocsija, fussunk, nehogy levegyenek minket. Tudod, milyen az anyám. Ha meglátja a képernyőn, hogy kijöttünk, na akkor lesz csak itt IGAZI FORRADALOM!